Ambrus László

Ambrus László – 12 lépcsőfok

/ Egy leventelány, élő-naplójából /

Csend volt..., csak 
a szemek sikoltottak,
és a rettegés figyelt 
halálba révedő gondolataival: 
hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek.

Ősz volt – de nekik fagyos tél,
mostantól... örökké.

12 lépcsőfok:
amin csupaszra vedli
ember, gyermek, várandós anya –
nő és férfi minden álmát,
a halál újvidéki Duna partján – 
a vidámság „szabad-strandján”:
meztelen, dermedt lábujjak 
görcsösen mártózva keresik helyüket, 
az örökségként itthagyott
vértócsákban...

A madarak is elnémulnak:

A rideg-betontömbök, a
csúszós-talpak remegő
redőibe, kétségbeesetten 
kapaszkodnak – hiába,
a játéktábla ím kihajtva:
ifjú SS-farkasok kedvére,
csúful, a bábuk felrakva: mint
élő teríték, az élettelen asztalra...

Sortűz... – a madarak megindulnak...

Lépcsőkről,
mint rongybabák, úgy hullanak:
könnyed lélek-dominóként
omolva-dőlnek – újra meg újra –
feketén-fehéren-sárgán – s
a színek már összemosódva,
a csonthideg, mocskosan-tiszta – 
vérvörös selymű Dunába – simulnak.

Mögöttük, 
mi volt: 
összerogyott.
Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta...
Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak.

... és ím Itt  hever, amit az 
emlékeinkben-élők hagytak hátra
magukból: a lélekben-holtaknak,
túlélőknek, unokáknak...

...és apró levente lábak indulnak,
fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban
míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín
s futnak életükért: lelkükért küzdenek:
lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban:
és reménykednek...

...és leszámolnak magukban
mind a 12 lépcsőfokkal;
amíg a vérben-üvöltő beton repedések
szívükből is kivájnak, –
minden egyes nesztelen lépésre, – 
mit emlékeikben felidéznek,
egy szeletet, amit a szétfoszló 
hitükből: a hullámsírba hajítanak...

...és – ma már hangosan – számolnak:

Egy...
Kettő... 
Három...
Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. 
tíz, tizenegy...
Tizenkettő!
Tizenkettő!
Tizenkettő....

– – –
...és a számolást, míg élnek – 
életük végéig – újra kezdik...

1019
2020
L'ambrus

Vélemény, hozzászólás?