/ Egy leventelány, élő-naplójából / Csend volt..., csak a szemek sikoltottak, és a rettegés figyelt halálba révedő gondolataival: hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek. Ősz volt – de nekik fagyos tél, mostantól... örökké. 12 lépcsőfok: amin csupaszra vedli ember, gyermek, várandós anya – nő és férfi minden álmát, a halál újvidéki Duna partján – a vidámság „szabad-strandján”: meztelen, dermedt lábujjak görcsösen mártózva keresik helyüket, az örökségként itthagyott vértócsákban... A madarak is elnémulnak: A rideg-betontömbök, a csúszós-talpak remegő redőibe, kétségbeesetten kapaszkodnak – hiába, a játéktábla ím kihajtva: ifjú SS-farkasok kedvére, csúful, a bábuk felrakva: mint élő teríték, az élettelen asztalra... Sortűz... – a madarak megindulnak... Lépcsőkről, mint rongybabák, úgy hullanak: könnyed lélek-dominóként omolva-dőlnek – újra meg újra – feketén-fehéren-sárgán – s a színek már összemosódva, a csonthideg, mocskosan-tiszta – vérvörös selymű Dunába – simulnak. Mögöttük, mi volt: összerogyott. Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta... Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak. ... és ím Itt hever, amit az emlékeinkben-élők hagytak hátra magukból: a lélekben-holtaknak, túlélőknek, unokáknak... ...és apró levente lábak indulnak, fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín s futnak életükért: lelkükért küzdenek: lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban: és reménykednek... ...és leszámolnak magukban mind a 12 lépcsőfokkal; amíg a vérben-üvöltő beton repedések szívükből is kivájnak, – minden egyes nesztelen lépésre, – mit emlékeikben felidéznek, egy szeletet, amit a szétfoszló hitükből: a hullámsírba hajítanak... ...és – ma már hangosan – számolnak: Egy... Kettő... Három... Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. tíz, tizenegy... Tizenkettő! Tizenkettő! Tizenkettő.... – – – ...és a számolást, míg élnek – életük végéig – újra kezdik...
1019 2020 L'ambrus