életem során a „nagy” beszélgetések mindig árulkodtak. a testek beszéltek, az emberek papoltak. szemeim akár az inkvizítorok: vallató füllé fejlődtek, ahogy a kémek észrevétlen hallgatóztak, és lefülelték a füllentőket, röntgensugaraik átvilágítottak árulót alattomost számítót, és mind a kigyószavú sziszegőt. idegen szemek hazug hártyáin tiszta tükörpárt kerestek: de könnyen felismered ha a lélek maszatol serceg a tekintet akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni jobbra-balra kanyarog – kitekintget hajlik vele a mondandó! a testbeszéd a póz persze sosem hazudik ha éberen figyelsz minden gaz kihallik, jellem éget akár a nagyitó mellyel gyerekkorodban kísérleteztél kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett, élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget, csak itt már humán-bőrre megy: itt a mismásolók álcája sistereg, és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít! de megismerszik az ilyen könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg a szemét! szemedbe sosem néz! – engem sasolj, ne a földet! – 1117 2020 L’ambrus