/ Fenyő László költő emlékére / Néha úgy tetszik, akár nyálban is füröszthetném ujjaim hegyét, – tinta helyett, és a levegőbe kanyaríthatnám darabjaim, – mint a padlás eldugott szegletében – titokban megbúvó beszívott karmester, ki maga előtt hadonászva komponálja művét: a lég-betűket. Nem tűnnék sokkal bolondabbnak, – Ó, nem... mint most: hogy virtuális króm-lapra, egy holt-költő emlékének tisztelegve plasztik klaviatúrán gépelek. Ennyi ma a líra, ennyit ér a tiszta szó: ennyit ér a lélek… ennyi most az izzadtság bére. Vagy talán tévedek? ...hogy jó száz évvel elcsúsztam: száz esztendeje kellett volna élnem: s csak buta tréfa, a sorstól, hogy ebben a korban – érzelmekről – hebegek. De a kesergés legalább megmaradt a régi: – az mit sem változott: minek írok s főleg kinek, ha senki nincs aki olvassa? De majd elrakom későbbre magamnak... Vagy ajánlom egy rég elúszott lelki társnak: üzenve, az élők halott világából: hogy most sápadtabb, és kufárabb az arcom, mint neked valaha volt kedves, vágyott barátom… ... mert akár a nyálba is mártogathatnám ujjaim hegyét... (a kutya sem nyalná le) 1022 2020 L’ambrus