/Négynapos prevízió/ Van az a kor – hidd el, eljön –, egyszer csak utolér, és a tudat, mi oly alattomosan támad s vág hátba, hogy attól hirtelen röpképtelenné válsz, mint a nyesett szárnyú vadruca, amit háztájnál neveltek szaporításra. Mert van az a kor – hallom, itt kopogtat –,< amikor már nem kell a színes lufifelhő, harsonás keringő, hogy méltón megünnepeld az áldott napot, melyen – akartad, vagy sem – e világra megszülettél: anyaméhből dolgos méhként kirajzottál. És te? Most ahelyett, hogy átadnád magad a felhőtlen örömnek, csak fintorral félrehúzod szád csücsörét, s az orr majd fürgén követi: sziszegsz-morogsz kígyónyelvvel, vén, bolhás kutyaként, a sokfény-szemű, díszes tortára – amit a kedves nagy figyelemmel, odaadással készített –, hogy neked örömet szerezzen vele. Van az a kor, mikor csak ülsz, és üveges szemekkel bámulsz az édes csokoládérétegekre. Mosoly? Erőltetett: csupán a fény színmelegét élvezed. És a torta, mi úgy terül el most előtted, mint valami áthatolhatatlan, kusza, lángoló< fekete talajú viaszerdő, amit egy szuszra már aligha tudnál elfújni: fekete prevízió – talán így többet kívánhatsz majd? Van az a kor, amikor már kelletlen csak annyit préselsz ki szűk reteszre zárt – édesre, melegre, hidegre, emberekre érzékeny – fogaid között: Szuper! Köszönöm… Hát ezt is megértem... Dió? Van benne? – Nincs? Akkor jó! Fújjuk, együk, na, gyorsan legyünk túl rajta. 0924 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó