Ezüst borosták

Ezüst borosták
/ Őszi hajtásaim /

Ezüst borosták, ti őszi hajtásaim – 
Ezüstszál, vén nyírfaerdők!
Miért árulkodtok? 
Hisz lelkem ábrázatát,
hűen, visszaadni nem tudjátok!

Mint pletykás vénasszonyok
súgtok-búgtok a padon, 
s terpeszkedtek egyre többen
harsányan az államon.

Gúny ez a köpeny! 
Vén zubbony! – A tűzbe hajítanám!
Elmúlás szabója szőtte, s 
biz én ledobnám! – ha tudnám! 

Tisztára mosva, 
újabbra cserélném: 
egy tágasabb, lég szőtte
darabra, mi lelkemet mint kinőtt ing, 
fulladásig nem fojtogatja. 

– – – – – –

Csak a halál, és a születés
ki itt új ruhába öltöztet…:

Forró vaskályhába hajítom hát magamat! 
Megültem már saját gyomromat, – megtömöm!
egyen most a kályha: húsomból-omló
feketeszén darabokat!
0614
2020
L’ambrus

Csészéből kelünk majd útra

(Asszisztált reprodukció) 
(Repró versek – V.)

Úgy gondolunk rátok, mint 
meg nem született gyermekeinkre.
És mily igaz, hisz azok vagytok:
De pont egy csészében?

Tizenketten várjátok hogy –
ezúttal közvetve – Isten SOTE-és keze 
közületek válasszon majd kedvére.
De vajon, melyiket?

A bajnokesélyes atlétát? 
Ki vágtatva zúz le gátakat, 
s élete eredménye majd
hogy néhány sport lexikonban,
megkopott érmek tompa fényében 
díszeleg majd, egy kinőtt szoba poros szegletében? – 
A hideg falon lógva, vagy épp egy magányos vitrinben?

Netán, a lírai szívvel megáldott, 
igaz-szavú, de egyebe sincs költőt? 
Kit életében: Na mondd! ki olvas? ki ismer?

Esetleg a hazáját elhagyó,
jobb sorsot s életet remélő emigrálót: 
az örökké hontalan kalandra vágyót?
Ki szüntelen reméli – vesztére – 
hogy valahol másutt, majd megnyugvásra, 
tengernyi boldogságra, – mint valami 
örökké termő fára – lel?

(A fodrászt, a szobrászt, a vízvezeték szerelőt?)

Inkább a lélegző-világot kizáró monitor-fény zabálót? Igéző 
ernyőbe vakon bámulót: informatikust?
Az legyen sorsod? drága gyermekem!? 
Muzsikus? ne adj Isten politikus? 
ki mindenki szitokja, téveszmék árulója,
s egyben megvetett lelki koldus?

Legyen világokat megmentő Zöldbéke aktivista,
vagy ki bőrét önként s dalolva 
emberi mivoltát levedlő –
csatába vívni, s – vinni lelkét erőszakba–
parancsszóra ölni kész „hős” katona?

Esetleg adjunk esélyt, egy új, 
tettre kész életnek: tudós-orvosnak,
ki nem mellesleg, épp véletlen: embriológus? 
Ki pillanatnyi tudása legjavából 
választ majd ki random
egy hozzád hasonlót: életre-halálra...

Melyiknek adnál esélyt, 
ha egy törékeny csészében előtted, –
még meg nem született, – ki nem forrott 
parányi életek hevernének
tizenketten, apró sejtként, 
küllemben szinte klónként,
egyformán várnák az elkerülhetetlent:
tucat-sorsukat: a kiválasztást, 
életnyi szenvedést, 
megannyi megpróbáltatást,
megaláztatást s tán olykor-olykor némi örömöt, –
villámként belénk vágó, hirtelen illanó boldogságot,
majd az elkerülhetetlen pusztulást!?

Melyiket ítélnéd előbb, vagy utóbb: sorsára,
   (halálra)?

Azt hiszem, önzőn, bármelyiket...

Séf nélkül

/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! /

Üdv, e galaktikus konyhában,
hol séfünk vagy balkezes,
vagy soha nem is létezett; s
az univerzum... mint a világra
rácsodálkozó, örökkön kíváncsi
gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen
akár egy szerelembe eső táguló pupillái.
Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen
egy feneketlen gigantikus serpenyő:
ami felölel, rabul ejt, s elnyel:
angyalit, ördögit s mindent,
amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek.

A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek:
ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi
hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot...
S ahogy szemében a fény lassan kimúl,
korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról,
a láthatatlan pázsitnak ölébe,
kővé dermedve hull.

Az égre a csillagok? –
vajon hogy is kerültek oda?
Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek:
felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket,
téged szólongatnak, rekedten feleselnek.
És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban
mint valami időzített, kattogó hullazsákban,
ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony,
törékeny női testben mint, –
egy örökké bolyongva-bolygó
összeroppanással kacérkodó,
öngyilkos hajlamú
üveggolyó.

Ügyetlen hölgy!
Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak!
Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak,
s mi számára már csak kolonc azokat:
(akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja
nem kívánt űrszemétként magából kiköpi.
De bánja is...,
hogy Istenek szemében is,
nem más
csak egy kísértet a Föld!
Mi úgy kering tudatunkban –
Kopernikuszi idők óta
az élet lázongó sárgája körül –
szüntelen, örökös, beteges-vonzásban
mint ahogyan az utolsókat rúgó
légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában,
örvénylő légnek sodrában.

És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? –
valahogyan elő nem kerül, s valami jobb,
kipróbáltabb recepttel, a káoszon
nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! –
az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál
s majd egyre hevesebben fortyog;
és mert csak kevés az ki oda figyel 
hogy mit miből mennyit, és meddig az arra:
Odakozmál. Porrá-hullik.

Majd szép lassacskán: a zümmögés is,
a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul:
míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, –
e fojtó kozmikus olajba – alámerül.
A kísérlet, újraindul...


L’ambrus
0928
2020

Viszketés

Már átpréselted nagy, és okos kobakod
feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból 
kitörtél a sziszegő szenvedésbe...

Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú
lekvár-prések üregébe, s megillatoztad 
mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak...

Már megnyaltad életnek sós hegyét
s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét:
mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban...

Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell,
mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s
mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: 
––– 
… a viszketés!

L’ambrus
0930
2020

Gúny-viszonyok

Az Eiffel-torony?
Ugyan! Mi az?
csak szeplő a hátamon! –
gúnyolódik a Föld…
Grand Canyon? 
csak mosolyránc
homlokomon!

A Föld? Na ne nevettess!
Csak szösz! 
sötét gúnyámon!
Köhintek, s 
kirepül körhintámból! – 
gúnyolódik az Univerzum.

Ember-ember! 
Hol vagy? Merre? Nem is látlak!
Virágnyi-lét poszra-fenekén tengődsz 
bolhaként: pattogsz a piszokban! 
Könyörögsz, jajgatsz hozzám:
esdekelsz, s közben – hazug
önfényedben tetszelegsz!
–  –  – 
Kezeld helyén magad ember! – 
gúnyolódik az Isten.

0930
2020
L'ambrus

Mi változott?

/ Egy élő, rothadó tetem margójára,
ki Székesfehérvár legforgalmasabb sétáló utcájában
ontja élettelen bűzét az arra járó s kelőkre /

Kikent-kifent anyukák, karon
táskát hetykén-cipelők,
suhanó vásári bohócok
arany-cipellősök, feltuningolt 
uraságok-csúnyaságok, leharcolt
sörpocakba csomagolt apukák(ok).

Hosszú nyelvvel fagyit nyalók,
jómódban tengődők, pláza-lábat lógató
csoki-pulyák, Gucci-bőrbe csomagolt 
pi-po-gyák, s vagy hogy is nevezzem 
még őket? honos-, és hontalan: atyák.
Ők mind: e só-, és szótalan arra járók s kelők...

Namármost, vagy eme bűzlő,
életét bőrön-börtönben cipelő,
leharcolt-elem, ki varázsló: Harry Potter!
aki csoda-köpenyében láthatatlan,
kiszagolhatatlan, – Roxfort tanonc
vagy imént – hozzávetőlegesen – említettek 
szaglásukban igen csak kifinomultak.

Vajon a közöny? mi figyelmüket
a csurranó fagylalt irányába tereli –
vagy a fagylalt tényleg csurran...
és az édes illat az, mi ki tudja mi okból –
tán előkelőbb? s – a dögszagot 
valahogy elnyomja. – De kétlem.
Mindenesetre, ami kellemes, az
eljut kontrollált orruk járataiba.

Vélhetően kecsegtetőbb e zamat, mint
egy élő rothadó tetem ködszerű kipárolgása,
mi nem messze tőlük a padon: 
csakhogynem karnyújtásnyira… – lassan befedi az egész várost.

Az üszkösödő lábat lepő mohó döglegyek
mindenesetre megtalálták… – a szag forrását.
Talán, ha majd a vázról a hús is lerohad,
akkor összesöprik majd – „post-mortem"
a zörgő, félrerugdosott
darabokat: a séta-utca szép kövére
hulló lélegzet-fehér csontszilánkokat.

Középkor? ugyan már, mitől vagy te jobb?
Most mutasd Ember! Mi változott? –
Csak a díszlet s hacukádon a márkajelzés:
A közöny most is közöny:
Rókák, varjak, farkasok
hordják szét, emberi szemeknek
láthatatlan maradványod.


0924
2020
L’ambrus

Lélekmentő

Ím hát, lelkemet kimenekítem
Földi létnek fogságából:
Testnek halandó börtönéből
Kitépem, - elétek étekként - 
Papírra vetem;

Ha éhes szemeitekkel
Tépitek majd széjjel,
Villámként villanjon - 
Fájdalma pengeként hasítson
Milliónyi tudatba,

Az, mi eddig bennem, mélyen szunnyadott,
Álmából most sebes üstökösként kéljen
Sarjadjon, pördüljön, -
Megannyi alakban - s lobbanjon
Vad tüzes táncba!

Ékes hangja, sohase csituljon,
Verdessen ajkakon fenséges sólyomként
Parányi, de törhetetlen - lélek - szárnya.

L'ambrus
0926
2020

Átfordultam – a négyes tükörszámon

/Négynapos prevízió/

Van az a kor – hidd el, eljön –,
egyszer csak utolér, 
és a tudat, mi oly alattomosan 
támad s vág hátba, 
hogy attól hirtelen röpképtelenné válsz,
mint a nyesett szárnyú vadruca, amit
háztájnál neveltek szaporításra.

Mert van az a kor – hallom, itt kopogtat –,<
amikor már
nem kell a színes lufifelhő, harsonás keringő, 
hogy méltón megünnepeld az áldott napot, melyen – 
akartad, vagy sem –
e világra megszülettél: anyaméhből
dolgos méhként kirajzottál.

És te? Most ahelyett, hogy átadnád magad
a felhőtlen örömnek,
csak fintorral félrehúzod szád csücsörét, s 
az orr majd fürgén követi:
sziszegsz-morogsz kígyónyelvvel, 
vén, bolhás kutyaként,
a  sokfény-szemű, díszes tortára – 
amit a kedves nagy figyelemmel, 
odaadással készített –, 
hogy neked örömet szerezzen vele.

Van az a kor, mikor csak ülsz, és 
üveges szemekkel bámulsz az édes 
csokoládérétegekre. Mosoly? 
Erőltetett: csupán a fény színmelegét élvezed.
És a torta, mi úgy terül el most előtted,
mint valami áthatolhatatlan,
kusza, lángoló< fekete talajú viaszerdő,
amit egy szuszra már aligha tudnál
elfújni: fekete prevízió – 
talán így többet kívánhatsz majd?

Van az a kor, amikor már
kelletlen csak annyit préselsz ki 
szűk reteszre zárt – 
édesre, melegre, hidegre, emberekre 
érzékeny – fogaid között:
Szuper! Köszönöm… Hát ezt is megértem...
Dió? Van benne? – Nincs? Akkor jó!
Fújjuk, együk, na,
gyorsan legyünk túl rajta.

0924
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Felszabdalt part

/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára /

Keszthelyi állomásról, léleképítő 
nyaralásból, 
szakadt vonat hátán, málhákkal s 
emlékben gazdagon, 
ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, 
de most, irány az otthon!

Búcsúznánk még tőled, hosszasan
gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – 
magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere,
hogy véges emlékkönyvünk lapjaira
nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással
jó-ízzel, feljegyezhessük!

Utolsó földízű lélegzetig,
várnánk még tőled: te balatoni táj, 
hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! 
kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe.

Innánk még, szemeinknek puha vásznába
csodáid, de bármennyire is szeretnénk
tekintetünk mohó sugarával 
tünékeny bőröd nap-csillanásait,
feszes felszíned pásztázni: Nem megy...

Mert közben,– valami durván elterel:
egyre erősebben viszket a szem! 
Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi
kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – 
pupillák csillogó falát,
hanem hogy viszket a tenyér is: 
Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – 
kusza, befurakodó, s bosszantó 
gondolat-szállal – mi 
felszántja sóvárgó figyelmem.

Dörzsöllek szem! Tisztulj kép!

Kutatlak te szűz, érintetlen 
vízparti csoda, egyre csak: reménytelen...
Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel,
mely elrejti bájod, – s megakasztja 
fodros hullámzó hab-fürtjeid
homok-vállaidra lágy omlásától – 
a köz, szerető szemei elől. 

Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés!

Szinte már undorral figyelem, 
ahogyan arcomba csap,
a jómódú, szemérmetlen-szemérem,
elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik:
Alighanem... a pénz-szolgái ezek:
ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom...
Politikus ugri-bugrisok, közéleti,
de közönséges közszereplők?
Csalók, ügyeskedők, tolvajok?
Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók...

Itt szellőztetik rongyaik, 
mossák tisztára vagyon-ittas kezük,
Lábuk bűzös rejtekét, 
benned áztatják: Ó magyar nép, 
te szép Balaton...

És tengerünk hűs nyelve,
mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, 
mint hűséges jó-szolga 
kutyaként nyaldossa, 
e nem-kívánt, tülekedő 
püspöki ránc-pőr-falatot.

És tűri azt is, 
hogy minden apró kincses-szegletét, –
ami a köznek kincse-kellene "vagyon",
eme éhes varangy-sereg, 
egymás közt, mit e szép parti szalag –
eredendőn osztatlan – terem: 
mint territoriális vad: – kedvére felossza!

Aprítja,
darabolja, 
elkeríti.
Birtokolja, uralja,
becsteleníti... 
És te!? jó magyar... Balaton, 
te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod...

– – – – 

Keszthelyi állomásról, 
léleképítő nyaralásból,
vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, 
ím megérkeztünk: kapzsiság! 
nálad otthon vagyunk!

0920
2020
L'ambrus.

Újabb könyvek a gyűjteményemben.

Ismét új könyvekkel bővült gyűjteményem. Ezekről közlök most nektek, költészetért rajongóknak néhány állapot fotót. Reményik Sándor – Végvári versek egyedi bőrkötésben, aranyozott lapélekkel.

Erdély magyarjaihoz - 1918 őszén

A másik könyv pedig: Kazinczy Ferencz levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Pest. Emich Gusztáv tulajdona 1860.

Kezinczy Ferencz levelezése

Rossz szájízzel

Ismerős az érzés? Mikor csak adsz,
Mert természeted olyan: Adni készt.
De a viszonzás, mint valami rejtőzködő
Tengeri lény, pók-rákként, soklábbal
Megreked valahol az önző lény lelke mélyén?

Csak ha a hold arca épp úgy kerül 
Égbolt kék vásznára, akkor mászik elő
Páncélvedlés idejére, s csak percekre fedi fel
Árnyalattal némileg ha kedvesebb,
Puhább bőrét: pajzs nélküli belcsínyét.

Butaság! Hát miért is gondolod, hogy
Az önzetlenség mindig érző társra talál:
Különben is, miért is keresnéd azt
Padlásnak gőgös kiszögellésén, mikor az a
Lábbal taposott por arcán hever.

Hálátlánság! - hogy gyűlölöm neved!
Megannyiszor voltál màr
Nem kívánt társam életem során... és
Ha csak egy szikrával is többet adnál! - Élet!
Már olyvást tűnne: kényeztet a sors!

Lelkem szeretet-panírba forgatnám! :
Kisütném. Felszolgálnám. Egyétek!

L’Ambrus
2020
3008

Holt költők, ti feslő társaim

Mert élőkkel,
már alig, ha barátkozom...
Többnyire,
holt költők körét kutatom.
Bagoly-odvukba vackolok,
bennük sohasem csalódom:

Gondoskodnak rólam,
papírra vetett morzsáikkal táplálnak. 
Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: –
elhullajtott kusza angyaltollak
Mennybéli örömön, földi-poklon, 
s időn átívelő kirakós darabjai,
melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, 
simogatva érint, azok
teljes egésszé rendeződnek, – 
szárnyalni kész: 
csodás röpképpé állnak össze!


Fájón, szívembe tőrként döfnek: 
Fenyő László – Hűségei.
Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! 
Elmémben, mint éhes daráló 
acél pengéi elevenen forognak.
Sebzett lelkem: Reményik! hisz
erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim:
Végvári Versek – romjain honolnak.
S ha a sírokon verses 
madárdalra hangolódnék: bú-űzőként
Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom.

Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben!
Ülj most mellém: Asszony a karosszékben!
Sophie! Most érted kiáltok! 
Ha ritka becses példányra, 
zizegő papírhölgyre, 
öntépőn-őszinte írott női lélek
társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz!
Hívlak, s mondhatni 
felszarvazom veled 
Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – 
én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, 
ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, 
mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is 
csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: 
asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, 
szemmel gubancolom ki rejtett báját, 
kitárt lapokról betűit 
elmém lapjaira felcsapom.

És ha kezeimnek ügyébe akad 
egy-egy dedikált példány,
kés nem szabdalta szűz darab, – 
füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés,
mint sérülékeny madár lelket úgy tartom
tenyeremen grammnyi testüket
félvén, hogy durva kezem láthatatlan
pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett,
Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző 
kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot.

S az élben összenőtt belív
Rejtett tartalmait? 
Hogyan is fedhetem fel?
Ellen-élüknél fogva,
Mint pillangó szárnyait: két ujjal 
finoman szét-húzva, összezárt
fogaim kifent pengéivel filézem;
s mint valami perverz leskelődő: 
titokban kukkolom 
a testét lassan felfedő: líra-hölgyet.

Omló, kecses gerincét,
ujjaimnak láthatatlan
begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével,
Mint valami oszló, múmia tetemnek
balzsamozott testére, úgy 
nyomogatom vissza gondosan
a lefeslett kötés amorf szalagjait
Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad!
Szinte már dacosan, reszketeg elmével
feszülök a műveletre:
Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, 
hogy testükből, egy darab se vesszen!

S ha mégis, 
a feledésbe merülve
egy-egy csenevész
papír lehelet
mit már semmi sem készt maradni: 
odavész,
egy-egy élből, lapból kipattant
darab, 
mint elhullt családtagjaimért, a 
magyar költőkért, –
s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért
könyv-cseppet hullatok majd.
Értük, értetek? igaz barátokért,
kik értéket hagytatok a világra:
előttetek, néma gyászba borulok.

L’Ambrus
2020
3008

Csak így bírom

 
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VI./

Mennyi könnycsepp fér el még
fájdalomnak ikermedrében?
Mennyit képes feltartóztatni
léleknek pillekönnyű gátja; míg az
nagy robajjal át nem szakítja
tükörbörtönét, és sós ízű
hordaléka el nem mossa
a szelíden dédelgetett álmokat?

Csak így bírom, 
csak így bírom 
még tartani a zúgó árat.

Csak így bírom,
így bírhatom,
nyugtatni a vágyat:

Ha most e két szót,  
mit szívemből úgy gyűlölök, 
magamból kiírom: fájdalom és bánat.

L’Ambrus
2020
2208

Lektor: Kalcsics Ildikó

Félhomályban

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VIII./

Jobb volt-e félhomályban, 
vakon tapogatóznunk,
lebegni tejszínű sav 
lélekmaró felszínén,
mintsem szembesülni a 
fájdalmas ténnyel, hogy 
ezúttal: nem sikerült?

Jobb-e most, 
hogy beleszaladtunk
a nagybetűs kegyetlen, 
de őszinte öklébe,
ami kiütéssel pontozta el
szemünkről a métely
ragályos kórját? – Nem tudom...

Elviselni azt, hogy a hír 
úgy hasított elménkbe
téren s időn keresztül, ahogyan
a meg nem született gyermekünk 
hangtalan könnyei fakadnak
felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak.

Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan 
a kétségbeesett akarat elfojtva 
jajveszékel sérült lelkünk romjain;
mikor az épphogy fejlődésnek indult, 
hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent 
apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél.

És könnyebb lesz-e majd – ezek után –
egymást a fájdalom tükrén keresztül
viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; 
amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, 
törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa
a puha tükör csillogó filmfelszínén
szinte azonnal mostoha, torkot szorító
könnygombóccá fakad.

L’Ambrus
2020
2208

Korrektor: Kalcsics Ildikó

Letaposott kert

/Íródott az index.hu emlékére – 
a távozó indexesek tiszteletére/

Napi rutinomból, 
szokáscsokromból
szakított ki egy szálat: 
letört végleg egy ismert ismeretlen.

Mert én minden reggelen 
egy különös írott kertben
időztem. 

Kapuja nyitott volt,
s mezőin a virágok
szabadon táncoltak:
parfümjeik szomjas
lelkekbe ivódtak.

Füvét nem nyírbálták,
s nem felügyelték parki gondozók.
Nem taposták, szennyezték
az oda nem tartozók.
Szabad volt, elvben független!

Csöppnyi esőemberek
táplálták-öntözték, 
gondozták szeretettel.

Szerettem...

Mert én minden reggelen 
akarva-akaratlan
idetévedtem: e vadvirágok buja,
különös kertjébe, hol a diverzitás
jegyében e csodakert
szeretett lakói – természetüknél fogva – 
szorgosan tették napi dolgukat; 
ápolták, színezték rutinom.

Árasztották milliónyi tudatba 
hamisítatlan illatuk:
színpompás tartalommal bűvöltek...
Elhivatottan, és őszintén, 
hittek küldetésükben: 
a függetlenségben...

És én vártam a reggelt,
a szabad percet, hogy
gépelhessem e kapu ablakába
újra a jól ismert varázsszót: index...

– – – – – – – –

De egy napon, míg a kertben gyanútlan
virágjaim illatoltam, megjelent egy 
sötét elefánt, s minden virágom
minden illata, minden színe,
s összes íze-zamata elillant:
egy csapásra odalett!

Hát nézz körül, jól nézd meg művedet:
így fest egy letaposott kert!

0731
2020
L'ambrus
Korrektor: Kalcsics Ildikó

Influ-immunitás

/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel!
Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! 
csak egy profitra éhes 
galléros vad-király: baboon, kurkász.

De mire te oly „nagy” leszel… 
én addigra mind-erre immunis. – biz ám!
Rád, s minden egyéb hordalékodra: 
csúcsra-járatott marketing-tápodra.

Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem,
Akár a disznózsírral kikent csizma:
Sokadmagaddal nyikorogsz, a 
Zsúfra-púpra rakott pajtában.

Fényed: igazi, hamis-gyémánt,
melyről már a sokat próbált shoppingos is – 
kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: 
„Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – 
Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át!

Hisz orromba csap mesterséged szaga
híg adaléka; fanyar parfümje 
karcol, – bárhová is fordulok,
torkomig kúszik e maróan-kéklő szag!

De jajj! 

A „Most, – hiszékeny balekom –
bármi (is) lehetsz!” és “A gyere,
megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra
az insta báj-moslékra megannyi
esztelen kattint, – reflexből – felel:

Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett 
a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! 
Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó
visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben
Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig
bármit: nem nézi hogy fogai közé 
tulajdonképp mi is akad, be nem számít,
morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, 
mi épp terítéken van aznap.

És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, 
portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi,
gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban,
vágásig, – adat-kordában – tudatlan.

De legalább megeteti… Ó, de megám! 
hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg 
hogy benyeli! hogy aztán a gazda, 
húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, –
mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred...

És persze ösztönözni kell a jószágot!
Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra
Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : 
Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem!

Biztat: Légy menő, légy trendi!
Nem számít más csak a külső;
a lájk s a „follow me” analízis: 
s a birkát birkamód persze követni, illik.

Mert hát a szopós bárány 
joggal vélheti: a nagy birkát, 
a kost vagy jerkét érdemes követni, 
mert arra gurul majd a finom falat, 
– és talán neki is juthat, egy darab, 
ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki!

Influenszer, gyöngyöm!
Az leszel, ha nagy leszel... 
Értem, én… Valóban, szép mesterség, 
– amolyan igazi kétkezi. Csak hát
Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít.

Ó, de az már nem is divat errefelé! –
Ha csak az nem..., hogy –
az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, 
s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja,

Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában 
tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? –
Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! 
Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám!

Ha úgy véled, meztelen nyájra, 
és bőséges nyálra van itt most szükség! 
„Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod
S ebben tán igazad is van, főleg

Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, 
és mekkora a jókora?
Kinek hogy feszül keble, 
s hogy ível tompora?

Míg lájkok hamis tükrében
díszelegsz derengve,
s fény-hajat fésülsz
mert már csak ez számít neked; 
ez maradt mi érced,
mi hajt s mi éltet:
a szuperfényes 
amoled ragyogás!

Csak én maradtam itt, – tisztelettel – 
mindezekre: s maradok továbbra s így 
– kérlek mondd ha már te is érted, és akkor  – 
már veled együtt lehetek, influ-immunis!

L’Ambrus
1507
2020

Most én olvaslak téged

Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó, 
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, 
lábaid előtt heverő művemet.

Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, 
oly buzgósággal harapod-morzsolod, 
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, 
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó 
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: 
villámgyors kijelződ tálcáján.

Vajon mit írt már megint? 
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. 
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, 
a mit-hogyan, s amit semmiképp! 
Ad-e nekünk ma, valami újat? 
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?

Születik-e érték, mely mint 
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve, 
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, 
egy csészényi fekete örvénybe 
bámul ő, a költő, lásd: 
ki épp merengve zuhan.

Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád! 
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! 
Bizony, hogy rád gondolok, 
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra, 
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:

Látod? Most már én olvaslak téged, 
most már nem bújhatsz el 
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! 
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk, 
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.

Akartad,
vagy sem, 
de egy vékony, 
végeláthatatlannak tetsző szál, 
mely gubancolódva fonódik körénk, 
érzelmet kuszál s közvetít, most, 
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.

Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, 
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, 
rideg szemcse pórusain keresztül. 
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, 
zajban megrekedt utcák fullasztó 
szmog-köpenyén, és felkúszik az 
egyre csak magasabbra vágyó, 
oltalmat kínáló, lombok 
terebélyei között : betérsz hozzám...

Hát itt vagy. 
Most itt ülsz előttem. 
Isten hozott! – Így üdvözöllek. 
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon... 
Én a kávém, egyébként 
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak. 
Amúgy... nincs jobb dolgod, 
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és 
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit, 
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen, 
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!

L’Ambrus
2020
2506

Jöttek királyok

Jöttek királyok,
s jöttek bolondok;
színes sipkájuk vállukra, 
ékes koronájuk porba hullott. 

Király s bolond egyre megy,
ha jön a gúny halál – arcukba nevet;
a koronából sipka,
s a királyból bolond lesz.

Bolond vagy te is, 
ha hiszel a királyban,
s bolondot látsz 
a sipkás bolondban:

Mert a végső felvonásban
egybeér e két szerep:
király s bolond ott – meglásd –
egyformán tetszeleg.

L’Ambrus
2020
2306

Korrektor: Kalcsics Ildikó

Hét pislantás

Egyet pislantok, és már iskolába jár.
Kettőnél tartok: házasodna már.
A harmadiknál felsír az unoka, s a
Negyediknél? kibújt a kis foga!

Ötödiknél hajam őszületben,
Hat pislantás: deres készületben… 
És mire ő is pislant
Már útra kéltem. – Koporsómnál áll.

L’Ambrus
2020
2306

Papír kalandorok

Rajzolj alám csónakot: szaladót,				
Csónakomba vitorlát: dagadót!				
Ég színére viharos szeleket,					
Víz tükrébe hullámzó hegyeket.				
    Hadd sodorják, hadd röpítsék álmai –		
    Messzi földre hadd ragadják vágyai –			
        E nyughatatlan vándort!       				

Rajzolj körém idegen tájakat,					
Habban fürdő sziklaszirt-lányokat.				
Fesd feléjük égboltjára csillagom,				
Hold lábára hadd vetem rá horgonyom.			
    A világban a hely már elfogyott? 				
    Percig se habozz: Rajta! Végy elő			
        És kezdj egy tiszta lapot.				
       
Közepébe rajzolj házat s reá ablakot,				
Ablak alá fiút fess, ki versét költi ott,				
S mielőtt ceruzád hegye elkopna,				
Ugorj be mellém e billegő ladikba				
    Jöjj velem, te zizegő papír-kalandor,			
    Álmokból szőtt firkák hadát				
        Építsük fel együtt most! 						

L’Ambrus
2020
1904

Szélfútta

/Mit üzent Feri bácsi?/

Szél fútta
s felkapta,
pocsolyába dobta.
Nyúlcipő
tiporta,
vitte hóba, sárba

Borbolya
aljába,
sündisznó hátára,
Vadgerle
szárnyára,
vak ember botjára.

Ragadt rá
út sara,
aszfaltnak kátránya.
Tapadt rá
unoka
kiköpött rágója.

Kézírás,
mi lelke
testéről lekopott,
S csak foszlány,
mi  maradt:
velős, árulkodó:

„...játok, mit?
...szátok meg!
...lettel: Feri bácsi”

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
1904

UNNI Ó!

Azt mondják UNIÓ van.
Azt mondják egy irány van.
Azt mondják egy mindenkiért
s mindenki egyért.

Azt mondom sosem volt az.
Azt mondom sosem lesz az.
Azt mondom senki senkiért
s mindenki Önmagáért.

Azt mondják összetartás
Közös célok, közös tervek
Azt mondják egyek vagyunk
egyként gondolkodunk.

Azt mondom széthúzás van.
Önérdek, s kiváltság van.
Sosem voltunk egyek
s egyek sosem leszünk.

L’Ambrus
2020
1704