Ambrus László

Ambrus László – az illatát, az illatát mutasd!

mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik,
          torkomba mar a rothadó falevelek lehelete
                    mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága, 

elalélt testük színes, puha pázsiton piheg,
          lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek,
                    a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek

csupasz lábujjaik reszketnek,
          összebújnak a természettel, forró-láz ölén 
                    táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves 

bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk –
          kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét!
                    tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek

levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel:
          önként megadják magukat az árnyszemű vágynak
                    nyögve sikoltják maguk mögött a múltat:

– Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd! 
vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! –

szétmálló amorf kirakós darabjai ezek
          összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak
                    heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak...

fekete-föld csapzott iszap hajába túrok,
          körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai
                    bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék! 

mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni 
          akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik?
                    mutasd az illatát! mutasd az illatát! 

az illatát… az illatát mutasd:
          a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását 
                    torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …– 

mert az élet már csak alvadó íztelen vér: 
          filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció:
                    ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112
2020
L’ambrus

Vélemény, hozzászólás?