mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik,
torkomba mar a rothadó falevelek lehelete
mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága,
elalélt testük színes, puha pázsiton piheg,
lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek,
a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek
csupasz lábujjaik reszketnek,
összebújnak a természettel, forró-láz ölén
táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves
bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk –
kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét!
tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek
levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel:
önként megadják magukat az árnyszemű vágynak
nyögve sikoltják maguk mögött a múltat:
– Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd!
vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! –
szétmálló amorf kirakós darabjai ezek
összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak
heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak...
fekete-föld csapzott iszap hajába túrok,
körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai
bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék!
mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni
akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik?
mutasd az illatát! mutasd az illatát!
az illatát… az illatát mutasd:
a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását
torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …–
mert az élet már csak alvadó íztelen vér:
filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció:
ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112
2020
L’ambrus
