Ambrus László

Ambrus László – Csodavárás

( Asszisztált Reprodukció )

(Repró versek - I.)

Parányi szárnyas teremtmények 
rajzanak, s rajzolnak
kusza gubancot életem felett.
Vihar közeleg, – talán…,
az esőt érzik?

A Múzeumkertben ülök, 
egy padon; 
s előttem kocogó, 
vagy inkább csak – ütemre fuldokló – 
testüket rángva-vonszoló lányok 
– épp ahogyan a muslicák felettem – 
köröznek. 
Frissen fürdött illatuk 
levendula virágok illatával kél rövid nászra:
az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik 
egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak.

Amott, – a múzeum bejárata előtti téren,
kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: 
mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, 
de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, 
mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, 
a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, 
melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – 
a súlyos szikla béklyó.

Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! 
Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. 
Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, 
fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, 
érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, 
de türelemmel várnom kell. 
Várnunk kell még...

Várnunk a szent csodára: 
A foganásra. 
Az Isteni befogadásra, 
a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra...
A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – 
több idő, – több mint hét nap – kell.

Idő... 
az idő, néha oly kegyetlen, 
különösen, mikor ostorral sietteted, mint 
valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta!
Lódulj már te makacs öszvér! – 
de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak
nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: 
úgy segít, hogy dermedten asszisztál.

És mi közelében sem járunk, annak
ahogy elterveztük azt, a legelején, 
mert mindig van valami újabb 
egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: 
egy mióma, egy vírus, vagy egy 
fel nem szívódó visszamaradt tüsző....

És a nő ilyenkor összemegy, bizony 
oly apróra mint amilyenek az 
esőtáncot lejtő muslicák a légben,
míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, 
az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, 
mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt.

Csoda talán? 
hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan 
gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, 
ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum 
lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, 
de mindig indulni tettre kész? 

Mindig?

0622
2020
L’ambrus

Vélemény, hozzászólás?