( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - I.) Parányi szárnyas teremtmények rajzanak, s rajzolnak kusza gubancot életem felett. Vihar közeleg, – talán…, az esőt érzik? A Múzeumkertben ülök, egy padon; s előttem kocogó, vagy inkább csak – ütemre fuldokló – testüket rángva-vonszoló lányok – épp ahogyan a muslicák felettem – köröznek. Frissen fürdött illatuk levendula virágok illatával kél rövid nászra: az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak. Amott, – a múzeum bejárata előtti téren, kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – a súlyos szikla béklyó. Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, de türelemmel várnom kell. Várnunk kell még... Várnunk a szent csodára: A foganásra. Az Isteni befogadásra, a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra... A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – több idő, – több mint hét nap – kell. Idő... az idő, néha oly kegyetlen, különösen, mikor ostorral sietteted, mint valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta! Lódulj már te makacs öszvér! – de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: úgy segít, hogy dermedten asszisztál. És mi közelében sem járunk, annak ahogy elterveztük azt, a legelején, mert mindig van valami újabb egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: egy mióma, egy vírus, vagy egy fel nem szívódó visszamaradt tüsző.... És a nő ilyenkor összemegy, bizony oly apróra mint amilyenek az esőtáncot lejtő muslicák a légben, míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt. Csoda talán? hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, de mindig indulni tettre kész? Mindig? 0622 2020 L’ambrus