/A kísértet/
Én már elfeledtem... boldognak lenni. Már nem tudom, hogyan kell... Jóízűt nevetni, vidáman dalolni, S derűre is csak hamisan tell. Én már elfeledtem élni... Már nem tudom, hogyan kell A jövőbe nézni, remélni, s bízni. De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell. Én már nem tudok élni, sem halni... Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok. S már elfelednék mindent, ami volt... Csak épp, feledni nem tudok. Én már emlékek szemébe nézni nem akarok! Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok, Maradok így két világ közt: élve holt, kinek Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
– 12