Fotó: Csuka Marianna
Épp, egy élethossznyi időd van arra, hogy betömd nyivákoló száját az éhenmaradt vágynak, és sutba hajítsd gőgös egód evilági rongyait: az „élj a mának”... – és a hasonló kezdetűek társait. Épp, csak homokóra-pördülésnyi időd van arra, hogy őszintén megbánd s fölvállald minden elkövetett s letagadott hibád, és hogy– lerázva magadról, a sárból dagasztott Hany Istók gúnyát: – a mocsárból kimászva amiben eleddig kényelmesen lubickoltál: amelyben az Én-tudatos létezésed, oly tudatlanul kérkedett, – sikamlós vagyonával ahogyan a nyálkás gyermek hízeleg, egy tál, lápi-békával Juliska asztalán! És ki tudja, mennyi lélegzet-szennyed van még hátra, – talán épp, csak homokpergésnyi, hogy lélekben felvértezd magad, és úgy rohanj majd – csupasz fenékkel – az ében-Óceánba: meztelenül, tisztán, félelmek s bűntudatok nélkül: boldogan, és – úgy zuhanj egy – mélyebb – mozdulatlan, ártalmatlan-álomba: – világmindenséget ölelő kozmikus-kómába, hogy utolsó szavad, csak ennyi legyen: Köszönöm! 1025 2020 L’ambrus