Olvasom a híreket . . . Újabb élet tűnt el, – így nyugtázom : meghalt, s csak görgetek tovább, szaladok az egérrel. Aztán, újabb hír fogad : Rudolf, a Péter. – mondja : „Ezek most nem lehetnek . . . pillanatai örömnek.” – melyre nyomban meg is jegyzem : ebben, vele egyetértek, és mert lopva a lap szélére futok, ott koronánk csatára kiált : – halljátok ? – klubja, új halottra épít s újabbakat igazol: az ország kapujára támad, cselez, céloz, s hálót fog benne az átok. És ahogy márciusunk megtorpant, akképp az ellenzék is topog kapujában: jobb, hogy mit tesz? Mindegy is. Amaz ellenzi majd, – s tán becsületük zakója, hogy nem partnerek sem rosszban, sem pedig jóban. Ám míg „ Kovidunk ” pártatlanul öntözi gyepét : gondozza új hantoknak virágát, addig mi, magyarok, – ahogyan illik – pártokra szakadva civakodunk, s mint vírus szorongatjuk egymás torkát... Az idegen ? . . . ahogy jött, távozik majd . . . – előbb, avagy utóbb biztosan – és nekünk, akik balsors lapját húztuk, örök aduba kaptuk : mi más lap marad a pakliban?
L’Ambrus
2020
2503