(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VIII./ Jobb volt-e félhomályban, vakon tapogatóznunk, lebegni tejszínű sav lélekmaró felszínén, mintsem szembesülni a fájdalmas ténnyel, hogy ezúttal: nem sikerült? Jobb-e most, hogy beleszaladtunk a nagybetűs kegyetlen, de őszinte öklébe, ami kiütéssel pontozta el szemünkről a métely ragályos kórját? – Nem tudom... Elviselni azt, hogy a hír úgy hasított elménkbe téren s időn keresztül, ahogyan a meg nem született gyermekünk hangtalan könnyei fakadnak felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak. Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan a kétségbeesett akarat elfojtva jajveszékel sérült lelkünk romjain; mikor az épphogy fejlődésnek indult, hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél. És könnyebb lesz-e majd – ezek után – egymást a fájdalom tükrén keresztül viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa a puha tükör csillogó filmfelszínén szinte azonnal mostoha, torkot szorító könnygombóccá fakad.
L’Ambrus
2020
2208
Korrektor: Kalcsics Ildikó