Ambrus László

Ambrus László – Felszabdalt part

/ Egy balatoni – léleképítő – nyaralás margójára /

Keszthelyi állomásról, léleképítő 
nyaralásból, 
szakadt vonat hátán, málhákkal s 
emlékben gazdagon, 
ím útra kéltünk: mert mindenütt jó, 
de most, irány az otthon!

Búcsúznánk még tőled, hosszasan
gyönyörködve, benned te türkiz-horizont – 
magyar szirének gyógyító tükör könny-tengere,
hogy véges emlékkönyvünk lapjaira
nyaralásunk idei bejegyzéseit, – még egy búcsú pillantással
jó-ízzel, feljegyezhessük!

Utolsó földízű lélegzetig,
várnánk még tőled: te balatoni táj, 
hogy színesszenciákban fürösztve kényeztess! 
kápráztass: beivódj, emlékeink romlandó rétegeibe.

Innánk még, szemeinknek puha vásznába
csodáid, de bármennyire is szeretnénk
tekintetünk mohó sugarával 
tünékeny bőröd nap-csillanásait,
feszes felszíned pásztázni: Nem megy...

Mert közben,– valami durván elterel:
egyre erősebben viszket a szem! 
Nem, nem a lehúzott ablakok keltette huzat, mi
kaparja az egyre táguló, – fókuszt kereső – 
pupillák csillogó falát,
hanem hogy viszket a tenyér is: 
Egy fekete bogárka, röpte-képe az, – 
kusza, befurakodó, s bosszantó 
gondolat-szállal – mi 
felszántja sóvárgó figyelmem.

Dörzsöllek szem! Tisztulj kép!

Kutatlak te szűz, érintetlen 
vízparti csoda, egyre csak: reménytelen...
Mert elfed egy dagadó kapzsi-lepel,
mely elrejti bájod, – s megakasztja 
fodros hullámzó hab-fürtjeid
homok-vállaidra lágy omlásától – 
a köz, szerető szemei elől. 

Vakarlak tenyér! Csillapodj viszketés!

Szinte már undorral figyelem, 
ahogyan arcomba csap,
a jómódú, szemérmetlen-szemérem,
elites-kéjjel, ormótlan, ízléstelen terpeszkedik:
Alighanem... a pénz-szolgái ezek:
ügyvédek? tán orvosok? – biztosan, nem tudhatom...
Politikus ugri-bugrisok, közéleti,
de közönséges közszereplők?
Csalók, ügyeskedők, tolvajok?
Így vagy úgy: – a lényeg: part-szabdalók...

Itt szellőztetik rongyaik, 
mossák tisztára vagyon-ittas kezük,
Lábuk bűzös rejtekét, 
benned áztatják: Ó magyar nép, 
te szép Balaton...

És tengerünk hűs nyelve,
mi mást is tehetne? : kelletlen tűri a kellemetlent, 
mint hűséges jó-szolga 
kutyaként nyaldossa, 
e nem-kívánt, tülekedő 
püspöki ránc-pőr-falatot.

És tűri azt is, 
hogy minden apró kincses-szegletét, –
ami a köznek kincse-kellene "vagyon",
eme éhes varangy-sereg, 
egymás közt, mit e szép parti szalag –
eredendőn osztatlan – terem: 
mint territoriális vad: – kedvére felossza!

Aprítja,
darabolja, 
elkeríti.
Birtokolja, uralja,
becsteleníti... 
És te!? jó magyar... Balaton, 
te ezt mind szótlanul tűröd, hagyod...

– – – – 

Keszthelyi állomásról, 
léleképítő nyaralásból,
vonat hátán, emlékekkel, málhákkal – csupa-csupa – gazdagon, 
ím megérkeztünk: kapzsiság! 
nálad otthon vagyunk!

0920
2020
L'ambrus.

Vélemény, hozzászólás?