Holt költők, ti feslő társaim

Mert élőkkel,
már alig, ha barátkozom...
Többnyire,
holt költők körét kutatom.
Bagoly-odvukba vackolok,
bennük sohasem csalódom:

Gondoskodnak rólam,
papírra vetett morzsáikkal táplálnak. 
Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: –
elhullajtott kusza angyaltollak
Mennybéli örömön, földi-poklon, 
s időn átívelő kirakós darabjai,
melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, 
simogatva érint, azok
teljes egésszé rendeződnek, – 
szárnyalni kész: 
csodás röpképpé állnak össze!


Fájón, szívembe tőrként döfnek: 
Fenyő László – Hűségei.
Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! 
Elmémben, mint éhes daráló 
acél pengéi elevenen forognak.
Sebzett lelkem: Reményik! hisz
erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim:
Végvári Versek – romjain honolnak.
S ha a sírokon verses 
madárdalra hangolódnék: bú-űzőként
Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom.

Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben!
Ülj most mellém: Asszony a karosszékben!
Sophie! Most érted kiáltok! 
Ha ritka becses példányra, 
zizegő papírhölgyre, 
öntépőn-őszinte írott női lélek
társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz!
Hívlak, s mondhatni 
felszarvazom veled 
Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – 
én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, 
ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, 
mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is 
csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: 
asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, 
szemmel gubancolom ki rejtett báját, 
kitárt lapokról betűit 
elmém lapjaira felcsapom.

És ha kezeimnek ügyébe akad 
egy-egy dedikált példány,
kés nem szabdalta szűz darab, – 
füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés,
mint sérülékeny madár lelket úgy tartom
tenyeremen grammnyi testüket
félvén, hogy durva kezem láthatatlan
pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett,
Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző 
kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot.

S az élben összenőtt belív
Rejtett tartalmait? 
Hogyan is fedhetem fel?
Ellen-élüknél fogva,
Mint pillangó szárnyait: két ujjal 
finoman szét-húzva, összezárt
fogaim kifent pengéivel filézem;
s mint valami perverz leskelődő: 
titokban kukkolom 
a testét lassan felfedő: líra-hölgyet.

Omló, kecses gerincét,
ujjaimnak láthatatlan
begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével,
Mint valami oszló, múmia tetemnek
balzsamozott testére, úgy 
nyomogatom vissza gondosan
a lefeslett kötés amorf szalagjait
Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad!
Szinte már dacosan, reszketeg elmével
feszülök a műveletre:
Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, 
hogy testükből, egy darab se vesszen!

S ha mégis, 
a feledésbe merülve
egy-egy csenevész
papír lehelet
mit már semmi sem készt maradni: 
odavész,
egy-egy élből, lapból kipattant
darab, 
mint elhullt családtagjaimért, a 
magyar költőkért, –
s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért
könyv-cseppet hullatok majd.
Értük, értetek? igaz barátokért,
kik értéket hagytatok a világra:
előttetek, néma gyászba borulok.

L’Ambrus
2020
3008

Vélemény, hozzászólás?