Mert élőkkel, már alig, ha barátkozom... Többnyire, holt költők körét kutatom. Bagoly-odvukba vackolok, bennük sohasem csalódom: Gondoskodnak rólam, papírra vetett morzsáikkal táplálnak. Apró, fedett lélekfoszlányok ezek: – elhullajtott kusza angyaltollak Mennybéli örömön, földi-poklon, s időn átívelő kirakós darabjai, melyet, ha nyitott elme sóhaja értőn, simogatva érint, azok teljes egésszé rendeződnek, – szárnyalni kész: csodás röpképpé állnak össze! Fájón, szívembe tőrként döfnek: Fenyő László – Hűségei. Csakúgy, mint ártatlanul: Elítéltjei! Elmémben, mint éhes daráló acél pengéi elevenen forognak. Sebzett lelkem: Reményik! hisz erdélyi honba kapaszkodnak gyökereim: Végvári Versek – romjain honolnak. S ha a sírokon verses madárdalra hangolódnék: bú-űzőként Lampérth dalos pacsirtáit hallgatom. Jöjj! Ó jöjj! asszony a hűségben! Ülj most mellém: Asszony a karosszékben! Sophie! Most érted kiáltok! Ha ritka becses példányra, zizegő papírhölgyre, öntépőn-őszinte írott női lélek társaságára vágyom: Téged szólítalak magamhoz! Hívlak, s mondhatni felszarvazom veled Esztergomi otthonában – de nem ám a Bazilikában! – én jó Babitsom! - tán csak nem haragszik meg érte, ha kezeiről a nőt akit úgy szeretett, mint Csinszka Adyt, s szívéről őt is csak úgy kapva-lopott: Lelkét kiszívom, – s nem nyakát: asztalomra s majd ölembe, tenyerembe ültetem, szemmel gubancolom ki rejtett báját, kitárt lapokról betűit elmém lapjaira felcsapom. És ha kezeimnek ügyébe akad egy-egy dedikált példány, kés nem szabdalta szűz darab, – füzet, vagy bőrbe-bújtatott kötés, mint sérülékeny madár lelket úgy tartom tenyeremen grammnyi testüket félvén, hogy durva kezem láthatatlan pergő hámsejtjei beszennyezik, az érett, Sárguló, törékeny fedlapot, s ha a sebző kéz ki nem tépte még: az előzék- és címlapot. S az élben összenőtt belív Rejtett tartalmait? Hogyan is fedhetem fel? Ellen-élüknél fogva, Mint pillangó szárnyait: két ujjal finoman szét-húzva, összezárt fogaim kifent pengéivel filézem; s mint valami perverz leskelődő: titokban kukkolom a testét lassan felfedő: líra-hölgyet. Omló, kecses gerincét, ujjaimnak láthatatlan begyéből gyöngybe-szökkenő, zsíros enyvével, Mint valami oszló, múmia tetemnek balzsamozott testére, úgy nyomogatom vissza gondosan a lefeslett kötés amorf szalagjait Hasztalanul... – hisz úgy sem tapad! Szinte már dacosan, reszketeg elmével feszülök a műveletre: Gondosan figyelve, irányítva ujjaim, hogy testükből, egy darab se vesszen! S ha mégis, a feledésbe merülve egy-egy csenevész papír lehelet mit már semmi sem készt maradni: odavész, egy-egy élből, lapból kipattant darab, mint elhullt családtagjaimért, a magyar költőkért, – s nem a ripacsokért – vagy kreáltakért könyv-cseppet hullatok majd. Értük, értetek? igaz barátokért, kik értéket hagytatok a világra: előttetek, néma gyászba borulok.
L’Ambrus
2020
3008