Ambrus László

Ambrus László – Javítatlan gondolatok az átjavításról

Korábban úgy gondoltam, hogy amit megírtam, az úgy jó. Azon nem kell változtatni. Aktuális készségét tükrözi az írónak, vagy majdnem írónak, vagy csak: dehogynak. Vagyis lekövethető a fejlődési folyamat. Ma visszaolvastam egy korábbi költeményem, ami nagyjából egy éve íródot. Megértem, hogy Kukorelly, miért olyan megrögzött „átjavító”. Elsősorban nem a kritikától való félelem szüli az átírást, hanem a kopogtató belső igény a jobbra. De hol van az a pont ahol az izlés már végleges, és a tudás már nem „visszafelé fejlődik”? Ady, Babits, Reményik ha a sírból visszalebegne, vajon ők hogy tekintenének most saját irodalmi produktumukra?

Vélemény, hozzászólás?