Ambrus László

Ambrus László – Kitépett lap

/Kosárból mentett fohász: egy hitetlen, de hiteles figura naplójából/

Valahányszor, 
amikor úgy érzem, hogy
már épp emelkedem, és az
emberi léptékkel vélt, angyali 
magasságokban járok – 
szerény határaim előtted 
büszkén feszegetem –, te csak mosolyogsz.

Kacagsz, ahogyan szárnyaim próbálgatom, 
a reménytől megfosztva: hiú tollaimat forrázod.

Teremtőm – Gyilkosom! 
Sorsom – sírom: Agg fehér király!
Marionettszálakon rángatsz, keresztül-kasul
vonszolsz, bukott halandót át az életen, és közben 
kíméletlen sárba-tiporsz, hangok nélkül is hallatod
hangod: „Lásd szolga, tudd hol a helyed! És
jól jegyezd meg nevét is uradnak – 
míg csak lélegzeted a tükrön párát hagy –, 
alázattal szolgáld, míg arcod hamva 
a por szemével eggyé nem simul…”

Uram! Arra borulok, amerre 
orrom hegyét pöccinted! 
Tapsoljak örömömben? Trónod elé borulva 
hűs pohár vízként: halkan elfolyjak?
Ezt várod tőlem? 

Kemény szavak ezek,
de a te szilaj öklöd nevelt!
Add, hogy érdemben szolgáljam a 
szenvedést: győzz meg, hogy igaz, 
amit a „szentebbek” nekünk, 
veszett hitetleneknek hirdetnek, hogy 
léted nem csupán fabula, és
hogy tanításod nem e világi, hanem 
egy élhetőbb, földöntúli létre nevel!

Különben az egésznek – az örökös változáson, 
a megújuláson kívül – mi egyéb volna az értelme?

1013
2020
L’ambrus

Vélemény, hozzászólás?