Ambrus László

Ambrus László – Költészetről, ahogy eddig még nem… – (frissülő írás)

Csak azért nem úgy kezdem soraimat, ahogy egyébként kezdtem volna, hogy: „Elkeserít, ahogy a mai magyar költészet helyzetét látom…”, mer nem szeretném ha túl pesszimista ívvel löttyinteném arcon, sem az olvasót, sem pediglen a rajongót, és a fajankót: aki eszetlen zabálja az elé öntött iskolai-tanokat: trutyit, moslékot.

Ejj, a fene egye meg a fajtámat! – ez mégis csak kissé negatív felhangúra sikeredett… De mindegy is…, a lényeg, hogy tisztán szóljon, mint… No hiszen, majdnem írtam egy vicces hasonlatot.

Őszinte leszek, végig. – Ígérem.

– A holt költők társasága című film megvan? Az a jelenet, ahogy az osztályteremben John Keating (Robin Williams) kitépeti a lapokat a verstan könyvből?

Készüljetek, pont ezt fogom most tenni! Nem titkolt szándékaim szerint felrázom egy picit álmából a szunnyadókat…

Tehát szólok, hozzátok, kedves-kedvtelen költőtársak (és ti majd így kezditek: költőtárs, olvastam bejegyzésedet… ),
és kedves olvasók…

Először is a mai magyar költőkhöz intézném lényegretörő szavaim: önfényetekben, szépen sugárzik arcotok pírja. – (Mindig) tisztelet a kivételnek. Csak egy dolgot felejtesz el kedves költőtárs, hogy neked halhatatlant kellene alkotnod, hogy amikor majd sírbaszálsz, s a baráti-, pajtási vállveregetés már kevés lesz a dicshez: költeményeid akkor is megállják majd a helyüket!?

Íme: feszítem még picit a lószőrt a vonón:

Kedves olvasó…,

amikor a költészetről prédikálnak neked, akkor el nem kerülheted amit kötelezőként majd, a „nagyok” a „mégnagyobbaktól” eléd terítenek. És te, akinek a költészetről még röpke szellentésed sincs – ez nyilván nem a költőtársakra vonatkozik (bár többnyire… ) – , amit szentül-szentek mondanak: te szentül a „szenteknek” elhiszed.

Hadd idézzek ide egy kis Tompa Mihályt:

„…Kikölt naponként egy tyúkalja írót,
Ez a vén kotlós, az irodalom…”

És ha jobban belegondolsz, ez a sok tyúk oly sebesen tojik a te, és egyéb fejekre rím-kupacot, amennyi
tűszúrást számolsz egy zsibbadt végtagban.

Elhiszed pl. majd, hogy Ady mekkora… – „hatalmas” – és, az összes kókusz-pókuszt amit köré, és még sorolhatnám vége-láthatalan soraikat, hogy még kik köré „afféle éhínség-marketingosok” körítenek, körítettek, és így persze nevezettekből szinte ledönthetetlen bálványt farigcsáltak. – micsoda örökké-termő nyersanyagforrás! Jönnek az elmélkedések, dicshimnuszok, elemzések…: – ohh a költő mit értett az alatt hogy… – stb..stb..

És mennyien kapaszkodnak: a tyúkok hátán akarnak még tyúkobbak lenni. Dehát az élet már csak ilyen. Mindenki kapaszkodik. Te légy különb: és kapaszkodj az értelembe.

Nem célom persze bálványokat döntögetni! – De, talán egy kicsit, mégis. – Az érző-értő lélek úgyis magában fogja el-, és ledöntögetni az elé-tolt totemeket.

Ó jajj! Ady hívők, a seggembe fogtok harapni! – pontosan… (Csak szóljatok mikor toljam le…)

De akkor mégis mi tévő légy, kedves költészet felé kacsintgató törékeny lélek? Kinek higgy? Kit olvass? Hogy is kezd az első bátortalan lépéseket… ismerkedésedet a költészet útvesztőjében, költőkkel, és a magukat akként címzőkkel.

Először is: minél több költőt ölelj szemeid keblére. De ne csókold arcon kivétel nélkül mindet. – Akkor sem, ha azt mondják, hogy márpedig de! – Hisz a kígyók mindenhol ott lapulnak: múltban s jelenben.

Tudod…(Fontos, hogy legyen összehasonlítási alapod!)

Mondjuk kezd az ismertekkel: a régiekkel.

Ady mondjuk legyen az ötödik, vagy a tizedik, … kezdd inkább Babits-al, aztán esetleg a hozzá hű-szerelmes Török Sophie-val, (fordítva is csinálhatod – nőké az elsőbbség). Meg fogsz lepődni, mennyire más a két költő stílusa, pedig sokáig egymáson „csüngtek” jóban-rosszban. – Istenem, ha még ma is élnének!

Ha e két költő átható tanulmányozását befejezted, akkor menjünk egy kicsit vissza az időben, és vedd kezedbe mondjuk Tompa Mihályt – mármint a könyveit–, és mondjuk utána Lampérth Gézát. (talán övé a legszebb lírai vers amit fül hallott…)

Nézd, idézem:

Péter-Pál estéjén

„Ültünk a tornácon édesanyám és én.
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehérlett, a búza sárgállott.
Péter-Pál estéje szelíden ránkszállott.

És szólt édesanyám az alkonyi csöndbe :
– Ím, eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász a fejét lehajtja,
Kasza suhintását, szinte megóhajtja…

Felelni akartam, nem jött szó a számra.
Csak néztem, csak néztem az édesanyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra –
Harmat a virágra… könny hullt az orcámra…”

… íródott, valamikor a XX. század elején.

Tudsz ennél szebbet, őszintébbet!? Nem bánom…, csak mutasd!

Ha ezekkel is meg vagy akkor olvass, mondjuk egy „kis” Vöröss István-t, egy kis Gellért Sándor-t, vagy mondjuk Gyurányi László-t.

Nem túl ismert nevek igaz?

Ezekről a költőkről, az iskolákban nem sokat hallhatsz! Hogy miért? Ki tudja… (én sejtem).

Íme egy a „Tű Hegyén” című könyvből. (cím nélkül)

„Rámkomorulnak a szegények,
mert jobb a ruhám s a színe szép még,
tán gyűlölnek is, mert nem vicsorog ki
hangjaival bendőmből az éhség.
Szemükre húzzák a szürke sipkát,
de sötét fényeik alóla kitüzelnek:
te úr vagy, de nálam a viskó
kövein kenyért üvölt a gyermek”

1943-ból.

No akkor most fordítsuk a csónak (te) egyre stabilabb orrát, egy picit „komolyabb” vizek felé, irányba: Mit szólnál mondjuk Reményik Sándor-hoz? Íme egy, az E G É S Z E N hátrahagyott versekből:

Csak te…

„Uram, csak Te tudod:
Mikor külsőleg a legmagasabbra
Emeltek emberek – –
Akkor voltam a legsíróbb, legkisebb,
Legbűnösebb
És legmegalázottabb gyermeked.“

Kolozsvár, 1941 január 4.

(ohh, és még nem említettem Petőfit? hát, azt hiszem még egy darabig nem is fogom – majd talán később, ok?)

Na megint kapok seggharapást a Petőfisektől, meg majd a Kosztolányisok(k)tól…, az Adysok(k) után.
Apropó (popó). Az megvan, hogy a költők nem voltak mindig olyan kockába faragottak, mint amilyennek tünhetnek a vaskos arcú régi képeken? Például Karinthy és Kosztolányi esetében, akik nem egyszer egymást oltogatták: Kosztolányi „Nyár, nyár, nyár” -című versében, például nagyon is határozottan visszaköszön a két költő-példakép „Fizi Miskája” – ahogy konkrétan verbálisan kinyalatja Kosztolányi, Karinthyval a barnábbik felét. (Olvasd el a verset, és rakd össze a sorok kezdőbetűit…)

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

No de haladjunk…

Még nagyon sok ismert-ismeretlen költő van akit beékelhetnék ide-oda (mármint a két oldalra), de, de… mi lenne, ha picit most önző módon, a számomra, – jelenlegi ismereteim szerinti – , legnagyobb magyar költőt tárnám eléd (persze szigorúan Reményik Sándor mellett): (de ne csalj! ne ezzel kezd, előbb szagolj bele a többi strófa-szóróba – ezt talán le kéne védetnem…), akit úgy hívnak, hogy…

Fenyő László! – tádám: dobpergés!
Ha ezzel a névvel nem találsz rá, – egyébként rá fogsz – akkor majd Friedmann László néven keresd. Mint ahogy Reményiket is keresheted Végvári néven, mert hogy kezdetekben így publikált (Végvári versek). De ne a facebook-on turkálj utána, hanem: antikváriumokban.

(Ha esetleg valahol látod, okvetlen hozdd el nekem az alábbit: Fenyő László – Az építés orgonája – ugyanis már csak ez hiányzik a gyűjteményemből. A könyvet annó betiltották, elkobozták. És csak mellékesen említem meg, hogy szegény Fenyő Friedmann László-t az SS farkasok ki is végezték. Nem emiatt a könyv miatt..)

Részlet Fenyő László, a Kortárs, Ellenség című költeményéből:

„Az igaz gyűlölet fenséges és tömény
mint egy havas csúcs. A tiéd locska szennylé,
sárral ölelkezett megolvadt hó, pletykás fenék-ér
s nem bércek közül zúdul le, a sík földön locsog tova.”

Tehát költők, és könyveik, amiket véletlenül sem szeretném ha kényszerből vennétek elméitek sikamlós kezei közé.

Török Sophie: Csontig Meztelen.
Török Sophie: Sirató.
Lampérth Géza: Pacsirtaszó.
Fenyő László: Hűség.
Fenyő László: Elveszett évek.
Fenyő László: Elítélt, ill. Szavak, Sebek.
Fenyő László: Fojtott virágzás
Vöröss István: Tű hegyén
Vöröss István: Üveg-pohár
Babits: Összes versei.
Reményik Sándor: Egészen (hátrahagyott versek)
Reményik Sándor: Végvári versek, Segítsetek, Romon virág (stb..)
Kemény Simon: Így élem világom.
Szász Menyhért: Húsból és vérből.
Gellért Sándor: Bál udvarán, Halálratáncoltatott lányok
Tompa Mihály összes költeményei
(folytatom…)

Vélemény, hozzászólás?