Lépcsőházi szörnyek

Megint engem figyelnek... – persze,
ki mást figyelnének!? Vén házőrző ebek! 
Ti rettegett lépcsőházi szörnyek! Az ember, már 
lépést sem tehet, hogy vérben forgó szemekkel ne 
kémlelnétek? Lesitek, ki hová s hogyan lép, hogyan 
lélegzik – áporodott folyosó levegőjéből városi tüdőre, 
mennyi extrát szív? – elárulom, épp eleget!

Ti lépcsőházi, ázottszagú, bűzben 
mosdott teremtmények! Minden apró neszre 
riadók: létemre tapadókorongok, mint 
tálba koppanó velős csontra, úgy 
vetitek magatokat. Hasadna, roppanna 
fogaitok alatt minden porcikám, ha volna 
szátokban ami fix, ami nem kivehető.

Vigyázva lépek: szinte lebegek, zár 
gyomrában kulcsom reszketve fordul! 
Lélegzetem visszatartom, szívem dobbanását, 
is elfojtom, és mégis hallják, hogy jövök.

Ahh, a kielégíthetetlen kíváncsiság!
Savként szivárog kukucskálók apró 
kémlyukain keresztül, s agyam barázdáit 
dühbe-mardosva fészkelik be magukat 
dolgos hétköznapjaim velőjébe!

Csődület van! Lakógyűlés! Happening!
Műanyag ablakcsere program. „Nekem az minek, 
már úgysem érem azt meg!” – csókolom, azért a
boltba kifliért, parízerért, ugye még letetszik menni?
Unoka is örülne ha az ablak magától ki nem esik

Megint, ajtó mögött, muskátlik alatt-fölött
könyökölnek, – engem – locsolgatnak:
szószátyárok táljából pletyka löttyöt 
lefetyelnek, – éhesek, napok óta nem ettek! 
„Hogy miért nem söpörtem? hát sajnos,
nem voltam itthon: ugyanis dolgoztam!”

Fülük hegyes: mi ez a nesz, ki zörög?
Csak nem a postás, vagy a szomszéd,
ki döngeti épp az „aktuell” döngetendőt?
Vagy tán a „Ficcs úr" a szomszédból, aki
se köszönni, sem söpörni nem tud! Öhö.
De mi majd… „Mózesre” tanítjuk ám,
ugye Marikám? az ám tündérbogaram! – 
(bár korábban besúgtalak. „ne is töröggyé vele”) –
Háta mögött jól megugatjuk, küszöbére piszkítunk, 
újságjait szétcincáljuk. Postaláda? Szarunk bele,
rajta a neve? azt is lekaparjuk!

Ili néni, Józsi bácsi, szevasztok! –
Kit nyaldossunk? Kit harapjunk? 
Nincs jobb dolgotok? Ki adott korbácsot
remegő kezetekbe? Kicsinyes szerepeiteket 
miért játszátok? Mire jó e buta hóbort?

A nyugdíj szűkös? Zárva 
a közért, s nem kapni
eleget: a kapatósból? – 
Adok én bort, konyakot! Igyanak!
Csak engem hagyjanak….– Elszaladt 
a csirkeláb a piacon? Nem látogat a 
dörgölt képű unoka? Jaj, jaj! Gyermekeik is csak 
hébe-hóba, úgy-e! ha beszagolnak?

Drágáim! Gyűjteményeim: csontosseggű 
lépcsőházi szörnyeim! Odakint kövérek 
a cseresznyék! Cinegék hussintják ágról ágra 
pille szárnyaikat!  Zsendülnek tavaszba önfeledt
szerelmek, s a rügy boldogan fakasztja: ölelésre 
készti a nyugdíjt generáló beporzókat!

Hát semmi de semmi egyéb odakünt a 
szabadban, a friss levegőn nem akad egy 
szálkamentes lóca: egy pad, ahol a világ kedvessége 
feneküket nem böki? Szebb s finomabb látni-, tenni-, 
harapnivaló egyéb? nem leledzik? – csak hogy engem 
végletekig vegzáljanak?
1013
2020
L’ambrus
/módosítva: 2021.03.16/

Vélemény, hozzászólás?