Megint engem figyelnek... – persze, ki mást figyelnének!? Vén házőrző ebek! Ti rettegett lépcsőházi szörnyek! Az ember, már lépést sem tehet, hogy vérben forgó szemekkel ne kémlelnétek? Lesitek, ki hová s hogyan lép, hogyan lélegzik – áporodott folyosó levegőjéből városi tüdőre, mennyi extrát szív? – elárulom, épp eleget! Ti lépcsőházi, ázottszagú, bűzben mosdott teremtmények! Minden apró neszre riadók: létemre tapadókorongok, mint tálba koppanó velős csontra, úgy vetitek magatokat. Hasadna, roppanna fogaitok alatt minden porcikám, ha volna szátokban ami fix, ami nem kivehető. Vigyázva lépek: szinte lebegek, zár gyomrában kulcsom reszketve fordul! Lélegzetem visszatartom, szívem dobbanását, is elfojtom, és mégis hallják, hogy jövök. Ahh, a kielégíthetetlen kíváncsiság! Savként szivárog kukucskálók apró kémlyukain keresztül, s agyam barázdáit dühbe-mardosva fészkelik be magukat dolgos hétköznapjaim velőjébe! Csődület van! Lakógyűlés! Happening! Műanyag ablakcsere program. „Nekem az minek, már úgysem érem azt meg!” – csókolom, azért a boltba kifliért, parízerért, ugye még letetszik menni? Unoka is örülne ha az ablak magától ki nem esik Megint, ajtó mögött, muskátlik alatt-fölött könyökölnek, – engem – locsolgatnak: szószátyárok táljából pletyka löttyöt lefetyelnek, – éhesek, napok óta nem ettek! „Hogy miért nem söpörtem? hát sajnos, nem voltam itthon: ugyanis dolgoztam!” Fülük hegyes: mi ez a nesz, ki zörög? Csak nem a postás, vagy a szomszéd, ki döngeti épp az „aktuell” döngetendőt? Vagy tán a „Ficcs úr" a szomszédból, aki se köszönni, sem söpörni nem tud! Öhö. De mi majd… „Mózesre” tanítjuk ám, ugye Marikám? az ám tündérbogaram! – (bár korábban besúgtalak. „ne is töröggyé vele”) – Háta mögött jól megugatjuk, küszöbére piszkítunk, újságjait szétcincáljuk. Postaláda? Szarunk bele, rajta a neve? azt is lekaparjuk! Ili néni, Józsi bácsi, szevasztok! – Kit nyaldossunk? Kit harapjunk? Nincs jobb dolgotok? Ki adott korbácsot remegő kezetekbe? Kicsinyes szerepeiteket miért játszátok? Mire jó e buta hóbort? A nyugdíj szűkös? Zárva a közért, s nem kapni eleget: a kapatósból? – Adok én bort, konyakot! Igyanak! Csak engem hagyjanak….– Elszaladt a csirkeláb a piacon? Nem látogat a dörgölt képű unoka? Jaj, jaj! Gyermekeik is csak hébe-hóba, úgy-e! ha beszagolnak? Drágáim! Gyűjteményeim: csontosseggű lépcsőházi szörnyeim! Odakint kövérek a cseresznyék! Cinegék hussintják ágról ágra pille szárnyaikat! Zsendülnek tavaszba önfeledt szerelmek, s a rügy boldogan fakasztja: ölelésre készti a nyugdíjt generáló beporzókat! Hát semmi de semmi egyéb odakünt a szabadban, a friss levegőn nem akad egy szálkamentes lóca: egy pad, ahol a világ kedvessége feneküket nem böki? Szebb s finomabb látni-, tenni-, harapnivaló egyéb? nem leledzik? – csak hogy engem végletekig vegzáljanak?
1013 2020 L’ambrus /módosítva: 2021.03.16/