bájos, ahogyan a modern, városi környezet kényelmében szocializálódott polgártárs, az alattomosan láthatatlanul támadó tüdőrugástól sem visszarettenve, ray-ban napszemüvegben, nike sportcipőben, karon fityegő táskával, egymás hegyén hátán, vagy inkább egymásnak a szájában lógva – al dente: a tészta már feszes, harapása van –, a teraszokon villog, a „majdnem” nyitás napján. mintha az életük annyira borzalmasan elviselhetetlen, létük-sorsuk oly sivár és sanyarú lenne. betöltetlen vágyaik mielőbbi megélésén kívül nem is igazán tudnak másra gondolni, csak hogy végre luxusingatalanaikból kiszabadulva, privát kerti medencéik, élénk zöldre locsolt pázsitjuk, angus marha sütögető helyeik övezte fogságából, a public-nudity koktél teraszok hivogató csillogásában, és egymás „őszinte”, emelő fényében pöffeszkedjenek. visszafogott, mértéktartó magatartásnak, értelmes, felelős gondolkodásnak: nyoma sincs. felmerül a kérdés, mitől voltak eddig elzárva? azelőtt, ha valaki baráti társaságban kívánt eltölteni néhány kellemes órát a szabad levegő ölelésében, az kiment a parkba piknikezni. ennek a lehetőségét most sem vették el tőlük. de persze itt másról van, – vagy lehet – szó, valami többről: a nyilvános dőzsölés, a magamutogatás, a kivagyiság faktorát kívánják kétségbeesetten újra magukra ölteni, átélni a bizsergető, felaljzó érzését, állapotát annak, hogy mi valakik – „mi többek” – vagyunk. 0427 2021 L'ambrus