Ambrus László

Ambrus László – Most én olvaslak téged

Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó, 
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, 
lábaid előtt heverő művemet.

Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, 
oly buzgósággal harapod-morzsolod, 
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, 
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó 
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: 
villámgyors kijelződ tálcáján.

Vajon mit írt már megint? 
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. 
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, 
a mit-hogyan, s amit semmiképp! 
Ad-e nekünk ma, valami újat? 
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?

Születik-e érték, mely mint 
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve, 
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, 
egy csészényi fekete örvénybe 
bámul ő, a költő, lásd: 
ki épp merengve zuhan.

Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád! 
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! 
Bizony, hogy rád gondolok, 
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra, 
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:

Látod? Most már én olvaslak téged, 
most már nem bújhatsz el 
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! 
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk, 
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.

Akartad,
vagy sem, 
de egy vékony, 
végeláthatatlannak tetsző szál, 
mely gubancolódva fonódik körénk, 
érzelmet kuszál s közvetít, most, 
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.

Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, 
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, 
rideg szemcse pórusain keresztül. 
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, 
zajban megrekedt utcák fullasztó 
szmog-köpenyén, és felkúszik az 
egyre csak magasabbra vágyó, 
oltalmat kínáló, lombok 
terebélyei között : betérsz hozzám...

Hát itt vagy. 
Most itt ülsz előttem. 
Isten hozott! – Így üdvözöllek. 
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon... 
Én a kávém, egyébként 
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak. 
Amúgy... nincs jobb dolgod, 
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és 
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit, 
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen, 
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!

L’Ambrus
2020
2506

Vélemény, hozzászólás?