magányos apró narancs, az ablakpárkányon pihen, megegyem? kézbe veszem, forgatom, bőrét vizsgálom szottyadt, beesett, penészfoltos is, de talán ha meghámozom a belseje még jó lehet, nem: belül biztosan száraz... – visszadobom. a hűtőhöz lépek, valamit enni kéne, kinyitom, fresh balancer fiók kihúzom, krumpli, hagyma, félbevágott pritamin paprika, piros, de a széle fekete, üszkös végtagra emlékeztet, fiók lightosan visszatol. homlokommal a hűtő hűs peremének dőlök, lassan pásztázom a polcokat nincs ínyemre való, talán a frittmann cserszegi. de azt meg nappal nem iszok, még a végén megszólnám magam, kedvesem meg rögtön rávágná: alkesz vagy, én meg azt, hogy nem baj. a csipogó hangot szugerálom: rajta, szólalj már meg, figyelmeztess, hogy a hűtő leolvad, de csak nem akar, akkor várok még. végre megszólal: ez az! az ajtó oldalát szemlélem, nem mintha itt bármi azonnal ehető lenne, élesztő, mustár, vaj, kínai szójaszósz. ehh. hűtőajtó becsuk. a pult tele mosatlannal, a mosogató nem különb, pedig megígértem, hogy elmosogatok, majd később, de legalább beágyaztam. konyhaszekrény, van még keksz? unottan kiveszem a duplacsokis „jóreggelt” kekszet, – hátha ettől jobb lesz – kósernek tűnik, ha nincs más megteszi. közben eszembe jut a tegnapi röhrig film, a „porrá”, a rothadó rózsába nyíló ballábújjal, amin keresztül a dibbuk közlekedik. elhatározom, hogy erről majd külön írok. de most irány a home office – mert dolog van. 0312 2021 L’ambrus