Ambrus László

Ambrus László – OVATIO

/. . . melyben a költő, méltón illet arra sem méltót . . . /

Mily bájos, mily szánalmas:
Ahogy egy-egy kósza
fuvallatból – sürögve-forogva –
korbácsoltok – nyögvén akarva, –
a köznek : inkább akaratlan !
elmét, s gyomrot felkavarva –
fergeteges tapsvihart!

– Taps! Taps! Taps! –

Bár e vihar inkább csak lehelet,
amolyan bűz-gőzös láma-lárma :
Nyál-permet, (köpet) az arcomba
melyet egy mozdulattal törlök el;
S a kendőt, mit – eme nemes állat –
nyálával itatott : – engem nem tisztelt –
hanyagul a megvetés kupacára ejtem.

Vagy tán azt gondoljátok, hogy
aki érző,
aki értő, s
aki igazán számít,
az lényetek–kedvetek szerint cselekszik?
Tapsol, nyerít s mint gépre kötött lélegzik?
Gondoljátok . . . Remélitek, hogy : talán majd azért is!
Elemzitek, újra meg újra, untig. Aztán
Összegzitek, s habár úgy tűnik: Mégis!
– de meg nem, –
Emésztitek, s ahogy előre fundáltátok:
– csak úgy, mint mindig –
Ferdítitek!

Ó, de ne Féljetek, . . . tőlem itt
nem marad el a méltó Ovatio:
hangosan repül az ellen-permet: – én is: Köpök egyet! –
S elmém sarkából – mit beteg csírátok ellett –
majd ellenpólusként tova-taszítom mind . . . –
Ha fejtetőre álltok is, vagy térdeteken
csúsztok elébem vérvörös szőnyegen,
Akkor is! És ha arany tányéron hozzátok,
elébem: sem eszem meg e dögöt!
A kutya is kerülné, ha épp oly dolga volna,
– ahogy ti, kerülitek a kellemetlent –
és nyüszítve, más oszlop elé emelné lábát.

Persze ti – gorombán – arcomba toljátok:
„Jön ama nagy fényű! Ideje szalutálni!”
– Szántani, vetni, s aratni! Ahhh… –
Mint a kályhából kőre-köpött szikra,
mely épp hogy csak parázslik,
s egy pillanat alatt tovatűnik a légben:
Szertefoszlik . . .
De Nektek, ha ez úgy tetszik:
Vesuvio: maga a nagy Tűzhányó!
Melynek hányata most Pompeit fedi,
– s holt népe még a túlvilágon is rettegi! –
és persze illik is, lélegzetünk vissza
fojtva bámulni, s csodájára járni. –

Ó, hallom ahogy folytatja:
rágalmaz, okít, fed, s példáz –
De hisz a semmi is lehet szépséges!
– ha az Érdek épp úgy kívánja! –
És ha nem az Ő fia? Az Ő
belterjesen–bugyuta–borja?
Akkor bizony hiába! Hiába minden törekvés:
távolba vész az ékesebb hangú bégés:
Megtűrt jószága? Talán . . . – de juhász soha –,
Jussod, a sorsod: Mi kussod is egyben!
A szemükben – mi vagy ? –
csak egy mostoha megvető fintora.

S a lényeg: hogy a szekér – mi nem a tied –
jól halad: Főleg annak, ki rajta,
s kinek e – becsületben érett –
feléd ugyancsak szűkmarkú karma :
a gazdag s befolyásos érdek-réteg,
majd úgy ítéli s kívánja! Ne hidd hogy
jut, marad : hajtva vizét saját majmára.
És a te érett tudomány-talyigád?
Lehet mívelt, s óvott, nagy gonddal faragott:
de jobb lesz, – nekik ugyan biztos,
mert így gondot ének nem okoz –
ha a sáros úton elakadva kattog.

Nézd! mily tehetséges! – ahh, valóban –
Ez a gyerek! Hogy mekkora egy zseni:
Böffenet ha hull szájából,
s gyomra tartalmát felfedi, valamely
épp hogy időtálló hordozóra ha ráveti:
Ím a földi-asztalon a délibábos reggeli!
– Csodáld, mint remekműt! –
És persze hogy az elvi-elit
a földről nyomban fel is szedi-eszi:
s csámcsogva csócsálja! – De vajon kedveli ? –

„De Csitt! ki jő itt? ”
A nagy kritikus, kinek nevére a lég is
zizzenve-rezzen, – de csak ott belül –
s majd lövell ki dacosan a lelki űrbe,
gőgösen dörögve kiáltja: – hisz,
ő is alkotó-népének násza-fohásza: –
„O! Mon dieu! Micsoda festő!
Műve korszakalkotó e században!”
– . . . mi csak prüszkölés a pocsolyában –
„Sensationnel! Fergeteges képalkotó!
Micsoda látásmód! Mily változatos perspektíva!”
– . . . mi merült vaku a korom éjszakába –
„Éljen a költő! Mily művelt! Mily bölcs Ő!
Elméjéből csak úgy árad az élet sava s borsa!”
– . . . mi csupán radírpocsék egy fehér papírra –

Ovatio kellett? Nos . . . megkaptátok!
Tegyétek el, – de ne gondozzátok –:
Tartsátok meg magatoknak és mind,
– mi kórótok bogáncsából hullott –
a halovány utódoknak.

jövendő utókornak . . .

L’Ambrus
2019
0112

Vélemény, hozzászólás?