Ambrus László

Ambrus László – Reprodukció

(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – IX./

Újra itt vagyunk.

A lépcsőn emberek. Maszkban. Sorban állnak. Önmagukat reprodukálják. A libbenő ajtó felett felirat: Asszisztált Reprodukciós Osztály.

A folyosón nők, férfiak – párok. Meddők. Valaki épp zokog.

A rendelők bejárati ajtaja felett ormótlan kiszögellés, mint egy galaktikus architráv, vörös pontokkal számokat tüzel. Születési hó és nap. 1021. Mi erre várunk, ez lesz majd a mi számunk.

A folyosón lyuggatott fémpadok, szürkék, koszosak, hidegek. Támlájukon vastag zöld ragasztószalagok, jelzik hova ülhetek. Tartsd be a másfél métert!

A járólap fugái egykoron fehérek lehettek – vagy világosszürkék –, most: feketék. Magamban megjegyzem, egy alapos súrolás rájuk férne.

Kisegítő érkezik, az ajtók műanyagfogantyúit törölgeti, bár azok nem koszosak, de fertőzhetnek. Covid alatt ez előírás.

Már látjuk a dereshajút aki a fagyasztóból ma kiemeli a „málnáinkat”. Remélem nem ejti el. Remélem életképesek.

Lassan kiürül a folyosó. Már csak mi maradtunk. És a szemközti síró pár.

A falakon mályvaszínű plasztik keretben reprintek, tehetségtelen festők lilatónusú képei. Kivehetetlen, lehangoló.

A pad amin ülünk egyre hidegebb, nyomja az ülepem. Kedvesem megjegyzi: nem kevésszer jártunk már itt, de a Murber dokit még egyszer sem láttuk.

Azt mondja egyre kisebb. Ránézek, valóban. Már egy órája itt ülünk. Végtelen történet. A síró pár férfi tagja, hirtelen feláll majd elsiet, valószínűleg munkába megy. De előtte, még gyengéden megsimogatja kedvese arcát.

Pittyen a szám. Nem a mienk. A pár hölgytagját hívják. Pócsi doktornő rendel. Mi is rá várunk. Valaki odakint hangosan felröhög. Minek örül? Kedvesem kezet fertőtlenít. Harmadszor amióta itt vagyunk.

Valakit épp kitolnak egy kerekesszéken, túl van a beültetésen. Őt nem a szőke, halálfejtetkós asszisztens gurítja most ki.

Közben egy üres kerekest gördítenek vissza. Vajon ránk vár? Remélem. Amúgy nem egy órája ülünk már itt, hanem kettő.

A hármas rendelőben szünet nélkül csörög a telefon. Senki nem veszi fel. Valahol egy standard digitális hang is jelez. Hallottam már máshol is.

Kávézókban, ott a pékáruk elkészültét jelezték, áruházakban, amikor a tolvajok jöttére figyelmeztették a bolti alkalmazottakat. Itt vajon mit jelenthet?

Felálltam, ideges vagyok, járkálok. A falon további képek, újszülöttekről, egyszerű keretben. Többnyire ikrek, az egyik gyerek kádban, a mellkasán sárga gumikacsa. Prüszköl neki. Aranyos.

Alatta egy szemetes, tele véres pamaccsal, ide dobálják a vérvételesek a nyomó gézt. Azt hiszem ez a hivatalos neve. Nem fontos. Szólítanak, bemegyünk, Pócsi doktornő kedves. Mindig kedves.

Közli az első málna megromlott… majd folytatja, a második még „ehető”, azaz beültethető.

Kijöttem. A beavatkozás ideje alatt nem maradhatok. Írok. Elejtem a telefont. Megcsörren. Kedvesem az: túl vagyok rajta! – közli. De nem málna, inkább avokádó – folytatja. Nem baj! – felelem. 

Elfáradtam.

1127
2020
L’ambrus

Vélemény, hozzászólás?