/ . . . avagy, egy időutazó költő – megkésett – busongása (rejtett üzenettel) . . . – /
( A költemény eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Rozsdák )
Trianon! Trianon! Nem! Nem !
–Nem, az – összes szó: Szabad! – És mégis, elszállt
most mind: a szabad, s a szó, s te csak egyre figyelsz!
Emészted magad: – Zavar, hogy – Úgy veszti el
Fényes határait egy ország, mint ahogy anya a
gyermekét! „Vesszen a gyermek!”,
„Vesszen az anyja!” – Ők kiáltják –
„Vesszen Trianon”, Paktuma mostantól,
ím, itt hever s: maradt félbehajtva!
És nem határa, hanem súlyos lánca!
mitől mind elvész, s úgy fáj, és tűrjük!
Mert ez az új határ: mi itt most oly: Rozsdás.
Viseld! Tartsd meg a patinát, és láss mögéje:
Hibás a szem, mi tűnődik feléje.
Hibás a szem? S a kéz? – mi félbe hajtja! –
Csak legyint, rögzít, szignóz, s tovább halad.
٢٢
Kérdik: „Mi végre: Háborog, Mi végre: Kesereg!”
Pedig a Düh, és Szomor most épp oly súlyos,
és keserédes. De ez az Átkozott irat! – Tűzbe! –
Csakúgy, mint a tett: hogy Elcsatolták! Méltatlanul!
De a Tett, és a Mód ettől, ha fáj is, marad . . .
– Hagyjuk! Tűrjük! Meddig? –
Mert számunkra itt most: a Föld mi fontos!?
Én kérdem tőled, – Jó Magyarország!
S Hazámnak hű fia: – Mi számít az egy föld mi alattunk,
vagy a térképre vésett határ?
– S Te büszkén Így felelsz: „Mindkettő!”
١٦
Istenem, hangosan kacagsz e csúf tréfán!
De míg trónodon jól mulatsz,
Én addig alant tombolok a pokolban,
és az áldott áldozni valót hallgatom, kérdőn . . .
Bölcs szemeiddel olvasod, tudod, és hagyod:
Hisz ördöge, eddig sem volt ínyedre,
Clemanceau súlyos szekerét toltad – némán!,
s Nyája mi béget? – ugyan mit vétett –,
tán úgy gondolod néki a vér jól áll : Igen! – Kiáltod :
Vágni, való! – Nem, és Nem! – kiáltom én!
Vagy mostantól Benȇs átkozott szelleme
Lesz ! tán örökre velünk? – Bizonytalanság!
Neked Itt most nincs helyed! A Szellemnek
végleg, Tűnnie kell! Mert hazánknak,
s szárnyainak lassan írmagja sem marad: de Földje!?
١٢
Határon innen, és túliak, kiket testünkről elcsatoltak!
Én kiàlltok: Hol van az ököl, mi majd arcukba csap?
Én csak vágyom, és várakozom … türelemmel, de
– Csak kevés akad – persze azt becsülöm –
Mert, ti csak szónokoltok, készülődtök,
aztán maradtok: így aztán minden marad!
Határ, fájdalom, keserűség.
Úgy, ahogy . . . eddig.
Vesszen Trianon? Vesszen!
Vesszen a népnyúzó Uralom? Vesszen!
Vesszen, s mostantól: Irgalom a Föld népének!
١٥
Lásd ! hogy hullnak könnyeim :
Tiszta lélekkel kérdem tőled hű Barát
Sőt, már nem csak kérdem,
hanem hatalmasra tárom érző
szívemnek – bús – Kapuit, s úgy invitállak!
Hon! – Mit számít merről jön, ha Egy az irány! –
Itt minden acsarkodás elvesztegetett idő csupán –
Hazám! – Egy újabb száz év után,
majd mit izen a költő, s lesz e kinek?
Lesz e még híre a magyarnak? – félek nem –
Magyarok! Erdélyiek, Felföldiek,
Székelyek, Vajdaságiak! – Határon innen, s túl –
ha már nem figyel ránk a Világ, – a mi ügyünk –
így: végérvényesen Elpusztul!?
De ez nem kell, nem hogy így Legyen!
٣٤
L’Ambrus
2019
0112
/ – A Trianoni békeszerződés 100.
évfordulójának . . . emlékére – /