/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! / Üdv, e galaktikus konyhában, hol séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett; s az univerzum... mint a világra rácsodálkozó, örökkön kíváncsi gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen akár egy szerelembe eső táguló pupillái. Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen egy feneketlen gigantikus serpenyő: ami felölel, rabul ejt, s elnyel: angyalit, ördögit s mindent, amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek. A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek: ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot... S ahogy szemében a fény lassan kimúl, korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról, a láthatatlan pázsitnak ölébe, kővé dermedve hull. Az égre a csillagok? – vajon hogy is kerültek oda? Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek: felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket, téged szólongatnak, rekedten feleselnek. És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban mint valami időzített, kattogó hullazsákban, ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony, törékeny női testben mint, – egy örökké bolyongva-bolygó összeroppanással kacérkodó, öngyilkos hajlamú üveggolyó. Ügyetlen hölgy! Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak! Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak, s mi számára már csak kolonc azokat: (akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja nem kívánt űrszemétként magából kiköpi. De bánja is..., hogy Istenek szemében is, nem más csak egy kísértet a Föld! Mi úgy kering tudatunkban – Kopernikuszi idők óta az élet lázongó sárgája körül – szüntelen, örökös, beteges-vonzásban mint ahogyan az utolsókat rúgó légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában, örvénylő légnek sodrában. És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? – valahogyan elő nem kerül, s valami jobb, kipróbáltabb recepttel, a káoszon nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! – az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál s majd egyre hevesebben fortyog; és mert csak kevés az ki oda figyel hogy mit miből mennyit, és meddig az arra: Odakozmál. Porrá-hullik. Majd szép lassacskán: a zümmögés is, a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul: míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, – e fojtó kozmikus olajba – alámerül. A kísérlet, újraindul... L’ambrus 0928 2020