Ambrus László

Ambrus László – Séf nélkül

/ ... mert séfünk vagy balkezes, vagy soha nem is létezett! /

Üdv, e galaktikus konyhában,
hol séfünk vagy balkezes,
vagy soha nem is létezett; s
az univerzum... mint a világra
rácsodálkozó, örökkön kíváncsi
gyermeki szem: ártatlan, s oly végtelen
akár egy szerelembe eső táguló pupillái.
Ugyanakkor sötét és rideg, amilyen
egy feneketlen gigantikus serpenyő:
ami felölel, rabul ejt, s elnyel:
angyalit, ördögit s mindent,
amit teflonszín-tenyerébe beleejtenek.

A közepébe, fénylő tyúktojást ütöttek:
ott forrong, sárgállik benne, a tefál-szemű Nap: mi
hevül, fortyog, kavarog, s olykor kitör: lázítja a magot...
S ahogy szemében a fény lassan kimúl,
korong-teste álmosan, kozmosznak fájáról,
a láthatatlan pázsitnak ölébe,
kővé dermedve hull.

Az égre a csillagok? –
vajon hogy is kerültek oda?
Mint forró olajból riadtan szökő olajcseppek:
felszóródtak, pislognak, – s ha jobban megfigyeled őket,
téged szólongatnak, rekedten feleselnek.
És itt, e kaotikus kamrában – hűtött hullaházban
mint valami időzített, kattogó hullazsákban,
ott kószál e kékszemű, zöldhajú asszony,
törékeny női testben mint, –
egy örökké bolyongva-bolygó
összeroppanással kacérkodó,
öngyilkos hajlamú
üveggolyó.

Ügyetlen hölgy!
Leejtett kacatjaid mind szétgurulnak!
Női táskájából, végtelen űrbe kiszabadulnak,
s mi számára már csak kolonc azokat:
(akik eddig légvérét szívták) hátrahagyja
nem kívánt űrszemétként magából kiköpi.
De bánja is...,
hogy Istenek szemében is,
nem más
csak egy kísértet a Föld!
Mi úgy kering tudatunkban –
Kopernikuszi idők óta
az élet lázongó sárgája körül –
szüntelen, örökös, beteges-vonzásban
mint ahogyan az utolsókat rúgó
légy kepeszt, ragacsos légypapír fogságában,
örvénylő légnek sodrában.

És hacsak a séf, – aki, ki tudja merre kóricál? –
valahogyan elő nem kerül, s valami jobb,
kipróbáltabb recepttel, a káoszon
nem kerekedik felül, – persze hogy nem fog! –
az éterben az étel, előbb csak szépen fő, forrdogál
s majd egyre hevesebben fortyog;
és mert csak kevés az ki oda figyel 
hogy mit miből mennyit, és meddig az arra:
Odakozmál. Porrá-hullik.

Majd szép lassacskán: a zümmögés is,
a ragacsos létpapírban, szárnyanként elcsitul:
míg az élet végül – séfestül-kékestül mindenestül, –
e fojtó kozmikus olajba – alámerül.
A kísérlet, újraindul...


L’ambrus
0928
2020

Vélemény, hozzászólás?