Ambrus László

Ambrus László – széllkapu, kávé a normában

a széllkapu szökőkútjában, félmeztelen, csokibarnára sült gyerekek rohangálnak önfeledten; csupasz lábfejükkel kacagva rúgják permetté a járólapból felszökő hűsítő vízsugarat. szinyei festményébe illő ez a jelenet: a fiatal facsemeték, hűs nyugalmat adó árnyékában, egymásra tapadva: csókolózó párok – az ügyetlen nyelvek mohó tánca itt-ott „bokát” villant –, arrébb barátok bontanak palackos bubis italt, az üveg szájáról pezsegve szökik a pázsit zöld ölébe a hab; ha jobban szimatolsz, az orrodig kúszik, csiklandoz az édes málna illat. egy lány, kerek karimájú szalmakalapban: hátradőlve kémleli az égi vásznon, az egymást fáradhatatlanul üldöző nonfiguratív felhőket. elmosolyodik…, talán ő is belelát valamit a rohanó „habba”? – talán egy ugrabugráló nyulat? odébb, egy óriásjátékon: póktapadós célbadobón gyakorolnak a srácok… mindenhol a fiatalság, a rügy, a gondtalanság, a tehermentesség keserédes érzete. „there is a season (turn, turn, turn)” ez hullámzik a rádióban. közben egy kalandvágyó frissítő szellő, felkap az abroszról egy étlapot, senki sem siet utána. teljes a nyugalom. a gránit mintás poharam közben kiürül úgy, hogy észre sem veszem hogy akár egyet is kortyoltam volna a fekete savanyú főzetből. indulás…, néha ennyi is elég, hogy egy kicsit feltöltődj, hogy kedvet kapj, újra, az analóg képalkotáshoz: budapesti éveim, a jó öreg margitsziget, a „twin lens reflex” kalandok, messziről visszaintegetnek! – ehh, itt nosztalgiázik a „vén!”. itt dödörög… de tényleg ez van, valóban megöregedtem?
l’ambrus

Vélemény, hozzászólás?