/ . . . Vitiligo . . ./
(A vers eredeti tördelése az alábbi linken érhető el :
Ambrus László – Csillagkép)
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta, s fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
–S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában a vásznon –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott : – Önelégült
mosollyal – Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb, majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
– o –
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált, de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám, most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik – büszkén mutatom: Az enyém vérig:
a Vitiligo!
Régóta viselem.
Mint skarlátos . . .
úgy fedtem a jelet, –
melyet a nagy Festő, fényes
csillagképként testemre hintett;
beutazva annak szigeteit,
dombjait, s lankáit.
– S e szóródó festékből . . .
elmém szirtjeire is jutott . . . jócskán –
Csak szórta fröcskölte vakon,
– szeltében-hosszában s keresztben –
kezében táncot járt az ecset,
Míg nem a nagy mű végre elkészült,
s azzal elébem állott Önelégült
mosollyal : Elkészült! Viseld
e bélyeget büszkén! Ékként!
– Tetszik? . . . Nem! . . . Sebaj!
legfeljebb majd elfeded –
Ahogy költő verse gondosan rejt –
titkokat idegen szemek elől . . .
„Leforráztad? Beütötted?
Fáj? Fertőz? Terjed?
Mivel jár?” – a sok kérdéssel –
Kérdezték. – Inkább egy Átok. –
„ semmivel, ez :
F e s t é k h i á ny! ”
– feleltem durván.
És arra gondoltam: mennyire zavaró!
S tán jobb volna-e homlokomra kiírni,
s kérdésre már kérdések előtt felelni :
Vitiligo! . . .
Azóta viselem.
Mint egy lovag . . .
úgy hordom e jelet, –
melyet ugyanazon Festő pingált,
de ecsetére a fehér kínt most más forrásból merítve : fájó sebek kötéséből, s harcok fényes dárdáinak döfő hegyéről.
– S a sok réteg páncéllá
hevült lassan lelkem vásznán . –
Keze most gondosan pingált.
Tudatosan, precízen járt:
minden mozdulatában a műre,
s viselőjére fókuszált: „Elkészült.” Ám,
most nem kiállt.
Csak némán félre állt.
És viselem, büszkén: Ékként!
– . . . igen . . .
mert ez én vagyok, s magam elől nem
futhatok . . ., én vagyok –
Aki hazatért honvédő csatából,
s kardját diadalittasan az égbe emelte:
És nem forráztam, de sérültem.
És már nem fáj, bár jobb volna!
És ha kérded: „Mivégre?”
boldogan felelem:
„ Ó semmiség, ez csak :
P i g m e n t h i á n y! ”
– s hidd el, nem átok, hanem Áldás! –
És már nem kell, hogy szégyelljem,
hogy fedjem lelkem búját: –ha kérdik –
büszkén mutatom: Az enyém vérig:
e Vitiligo!
L’Ambrus
2019
1812