Segítsd álmába . . .

/– „Egy” álmatlan éjszaka margójára –/

Tégy  bármit, akár csodát ! 
    Csitítsd, vagy fojtsd szorító hámba nyakát!
    Zárd reá zilált szobájának nyikorgó ajtaját.
    Ha kell hát korbáccsal, átokkal, vagy szitokkal kényszerítsd,
    Küldd rá Isten ostorát, – kit Engadiban nevelt – , s úgy szelidítsd: 
    Húzd ki az  összes méregfogát!

Csak hallgattasd már ! 
    Álmatlan éjszakákba nyúló féktelen zúgását, mely 
    Fejemben mint kínai harangok tébolyítón kongva,
    Csörtetve törnek álmomra, s benne kíméletlenül utat :
    Nem kérte senki,  S mégis rázzátok, tépitek e nyughatatlan urat:
    Ki most szenved s alvásra vár.

Oltsd féktelen szomját !
    Lármás gondolatoknak, melyek mint heves zápor 
    Arcomat ostromolják, s testem e hideg verítéknek lett 
    Most nem kívánt otthona; Torkomat szüntelen nyelésre 
    Késztitek, s mint maró sav belülről így emésztitek fel:
    Álmomnak illékony alakját.

De ne szítsd tüzét ! 
    Lobogó lángja már így is épp elég, s ahogyan önti belém
    Gyúlékony hordalékát, melyet kreált, s filmként vetít most elém;
    Unalmas, elnyűtt képkockái hosszasan helyben peregnek, 
    S mint utas ki rég fuvarra várt, – de csak az ördög ki arra tekereg: –
    Hát kerüld nyakán az izzó fűzért!

Pusztítsd el földjét !
    Vele szántóját-vetőjét. Vesd be sóval, vagy jegeld honát!
    Döntsd le várát, kergesd ki hadát, s vele udvarát-bolondját.
    De Itt ne ültesse burjánzó magját, ne szülhesse kínzó hangját, 
    Megfáradt birtokomon szavainak szaporulatát:
    Vedd el mindenét!

Vesd örökös rabságba !
    Őrült Perilloszi katlana: hogy vési : cikázó parazsait elmémbe! 
    Hogy hajszolja a szunnyadni vágyót kínzón, forogva vesztébe,
    míg önkényes bírám gúnnyal teli kacajjal gondolatra újabbat szül,
    s kerít hatalmába, így ítél: „Álmatlanság maradj felül!
    Szórj új szikrát az ágynak forrongó foglyára!”

És segítsd át kegyesen :
    Halálába vidd, s zuhanjon tudatom! Dobj neki mérget : pirulát – feketét! 
    Csak hajtsd el elmém sötét csarnokából végleg e galád bestiát :
    Szaggasd le rólam éberítő takaróm ! És söpörd ki minden gondolatom :
    Halld hát ! most testemből kilépve ez utolsó mondatot :
    „Álmom mély, mélysége tenger s felszíne kies legyen!”

L’Ambrus
2019
2611