Lotyósneffek

bájos, ahogyan a modern, városi környezet kényelmében szocializálódott polgártárs, az alattomosan láthatatlanul támadó tüdőrugástól sem visszarettenve, ray-ban napszemüvegben, nike sportcipőben, karon fityegő táskával, egymás hegyén hátán, vagy inkább egymásnak a szájában lógva – al dente: a tészta már feszes, harapása van –, a teraszokon villog, a „majdnem” nyitás napján. mintha az életük annyira borzalmasan elviselhetetlen, létük-sorsuk oly sivár és sanyarú lenne. betöltetlen vágyaik mielőbbi megélésén kívül nem is igazán tudnak másra gondolni, csak hogy végre luxusingatalanaikból kiszabadulva, privát kerti medencéik, élénk zöldre locsolt pázsitjuk, angus marha sütögető helyeik övezte fogságából, a public-nudity koktél teraszok hivogató csillogásában, és egymás „őszinte”, emelő fényében pöffeszkedjenek. visszafogott, mértéktartó magatartásnak, értelmes, felelős gondolkodásnak: nyoma sincs. felmerül a kérdés, mitől voltak eddig elzárva? azelőtt, ha valaki baráti társaságban kívánt eltölteni néhány kellemes órát a szabad levegő ölelésében, az kiment a parkba piknikezni. ennek a lehetőségét most sem vették el tőlük. de persze itt másról van, – vagy lehet – szó, valami többről: a nyilvános dőzsölés, a magamutogatás, a kivagyiság faktorát kívánják kétségbeesetten újra magukra ölteni, átélni a bizsergető, felaljzó érzését, állapotát annak, hogy mi valakik – „mi többek” – vagyunk.
0427
2021
L'ambrus

naplóvers: valamit enni kéne / home office edition /

magányos apró narancs, az ablakpárkányon pihen,
megegyem? kézbe veszem, forgatom, bőrét vizsgálom
szottyadt, beesett, penészfoltos is, de talán ha meghámozom
a belseje még jó lehet, nem: belül biztosan száraz... – visszadobom.
a hűtőhöz lépek, valamit enni kéne, kinyitom, fresh balancer fiók
kihúzom, krumpli, hagyma, félbevágott pritamin paprika, piros, de a széle fekete, 
üszkös végtagra emlékeztet, fiók lightosan visszatol.
homlokommal a hűtő hűs peremének dőlök, lassan pásztázom a polcokat
nincs ínyemre való, talán a frittmann cserszegi. de azt meg nappal nem iszok, még a végén
megszólnám magam, kedvesem meg rögtön rávágná: alkesz vagy, én meg azt, hogy nem baj.
a csipogó hangot szugerálom: rajta, szólalj már meg, figyelmeztess, hogy a hűtő leolvad, de csak nem akar, akkor várok még. végre megszólal: ez az!
az ajtó oldalát szemlélem, nem mintha itt bármi azonnal ehető lenne, élesztő,
mustár, vaj, kínai szójaszósz. ehh. hűtőajtó becsuk. a pult tele mosatlannal,
a mosogató nem különb, pedig megígértem, hogy elmosogatok, majd később, de legalább beágyaztam.
konyhaszekrény, van még keksz? unottan kiveszem a duplacsokis „jóreggelt” kekszet, – hátha ettől jobb lesz – kósernek tűnik, ha nincs más megteszi. közben eszembe jut a tegnapi röhrig film, a „porrá”, a rothadó rózsába nyíló ballábújjal, amin keresztül a dibbuk közlekedik. elhatározom, hogy erről majd külön írok. de most irány a home office – mert dolog van.
0312
2021
L’ambrus

„Maradj otthon!” – (Yoda) hányadékok…

/ egy COVID-talan hajótörött naplójából /

...ha nem hallottad volna még elégszer:
„Maradj otthon!” – akkor jönnek…, majd 
a kedvtelen-kedveltebb művészek 
és rá(d)-segítenek:
hogy az otthoni, és egyéb hányattatásaid 
mégjobban felerősödjenek:

végül is, van budi...:

Színészek, és affélék
zenészek, és olyasfélék
költők és annak tettszők: mind
a maguk kitekert módján, pózolnak:
„kiveszik részüket”, a „jóból”,
skandálják amit már amúgy is,
rémálmaidból riadva rikoltssz, 
a sok… tudást, pedig csak mégjobban a 
bögyödbe tolják: mert

biztos ami biztos! és a 
hánytatás is! – na, az is legyen biztos!

Mert hát a löttyedt-mellre, 
s a hervadt-herékre további
lógást elkerülendő, 
kötelező a pénzes merevítő…: – szütyő
A kopást, a feledésbe merülést, annak erősödő tónúsát,
pedig valahogy kompenzálni kell! – és hát jogosan kérded:

De miért nem kompenzálod úgy, 
hogy mikor kérik, te a fenekeden otthon maradsz, 
s képedre maszkot húzva, nem kornyikálsz, 
nem színészkedsz: csupán lapítasz, és
befogod a – (lep…s po…) – szád!?

1028
2020
L’ambrus

Odafent, s idelent . . .

Odafent, s idelent . . .
Felhőként úszó – fuldokló – lelkek.
Alakjuk mint lebbenő fátyol :
Légies, sietve úszó testek.

Álmából, az új nap ha ébred, komót
Nyújtózik s integet – emésztő-éltető kezével – az égnek –
Játszi mozdulattal úgy hasítja széjjel – prüszkölve
Porlasztja köddé, tünékeny függönyét a létnek . . .

Ahogy oszlanak, rögtön születnek is újra,
Torlódnak sietve : hullanak a múltba.
Akár a feledés komor ablakára rajzolt,
Halhatatlannak vélt, – s mára – elfeledett nevek.

Puha ujjbegynek áttetsző színével,
Ó ti víz-párába festett kacifántos jelek :
Az Ég legyen veletek.

L’Ambrus
2020
1104

Fekete Péter

Olvasom a híreket . . .				
Újabb élet tűnt el, –
így nyugtázom : meghalt, s
csak görgetek tovább,
szaladok az egérrel.

Aztán, újabb hír fogad : Rudolf, a Péter.
– mondja : „Ezek most nem lehetnek . . . 
pillanatai örömnek.” – melyre nyomban
meg is jegyzem : ebben,
vele egyetértek, és

mert lopva a lap szélére futok, ott
koronánk csatára kiált :  – halljátok ? – 
klubja, új halottra épít s újabbakat igazol:
az ország kapujára támad, cselez,
céloz, s hálót fog benne az átok.

És ahogy márciusunk megtorpant, akképp
az ellenzék is topog kapujában:
jobb, hogy mit tesz? Mindegy is. Amaz 
ellenzi majd, – s tán becsületük zakója, hogy
nem partnerek sem rosszban, sem pedig jóban.

Ám míg „ Kovidunk ” pártatlanul öntözi gyepét :
gondozza új hantoknak virágát,
addig mi, magyarok, – ahogyan illik –
pártokra szakadva civakodunk, s
mint vírus szorongatjuk egymás torkát...

Az idegen ? . . . ahogy jött, távozik majd . . .
– előbb, avagy utóbb biztosan – 
és nekünk, akik balsors lapját húztuk,
örök aduba kaptuk :  mi más lap marad 
a pakliban?

L’Ambrus
2020
2503