Odafent, s idelent . . . Felhőként úszó – fuldokló – lelkek. Alakjuk mint lebbenő fátyol : Légies, sietve úszó testek. Álmából, az új nap ha ébred, komót Nyújtózik s integet – emésztő-éltető kezével – az égnek – Játszi mozdulattal úgy hasítja széjjel – prüszkölve Porlasztja köddé, tünékeny függönyét a létnek . . . Ahogy oszlanak, rögtön születnek is újra, Torlódnak sietve : hullanak a múltba. Akár a feledés komor ablakára rajzolt, Halhatatlannak vélt, – s mára – elfeledett nevek. Puha ujjbegynek áttetsző színével, Ó ti víz-párába festett kacifántos jelek : Az Ég legyen veletek.
L’Ambrus
2020
1104