Álltunk az ablaknál – kedvesem, és én. Odabent meleg volt, míg odakünt fújt a szél. Öleltük egymást..., és az ablakon át Bámultuk hosszasan „Blút” – a cinegét: Ki etetőnkre szállott – épp az orrunk elé. S míg ő minket figyelt – mi e kéklő pihét. Parányi csőrével törte fel étkét: a nap-magot, Melyet kedvesem apró tálkában szervírozott. Eközben azon tűnődtem, vajon mire gondol épp... Hogy e két lélek, melyet a világ rabságába zárt, Az élettől mit remél? Miért nem röpül el, miért nem száll? – Hisz kalickának fogságában mit ér egy dalos madár? De itt válasz nem jött..., csak kedvesem sóhaja szállt: „Istenem, annyira szeretném, ha csak egy pillanatra is, Ha csak tehetném, s apró testét – kezembe véve – csak röpke pillanatra Tenyeremben tarthatnám: simogatnám, becézném – kedves szóval illetném…” Közben az én borús elmém már más utakon járt: „Ha valakit megszeretsz, magadhoz édesgetsz, Kezeidből etetsz, mikor eljön az idő – bármennyire is fáj –, Előbb vagy utóbb: szabadon kell hogy engedd!” Csak álltunk szótlanul – én és a cinegém. Az ő szívében nyár volt, s az enyémben: tél... Az idő oly lassan járt – körülöttünk minden mozdulatlanul állt. Odabent meleg volt, s kint fújt a fagyos szél.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
2102