Ambrus László

Ambrus László – Téli kép

Álltunk az ablaknál – kedvesem, és én.
Odabent meleg volt, míg odakünt fújt a szél.
Öleltük egymást..., és az ablakon át
Bámultuk hosszasan „Blút” – a cinegét:

Ki etetőnkre szállott – épp az orrunk elé.
S míg ő minket figyelt – mi e kéklő pihét.
Parányi csőrével törte fel étkét: a nap-magot,
Melyet kedvesem apró tálkában szervírozott.

Eközben azon tűnődtem, vajon mire gondol épp...
Hogy e két lélek, melyet a világ rabságába zárt,
Az élettől mit remél? Miért nem röpül el, miért nem száll?
– Hisz kalickának fogságában mit ér egy dalos madár?

De itt válasz nem jött..., csak kedvesem sóhaja szállt:
„Istenem, annyira szeretném, ha csak egy pillanatra is, 
Ha csak tehetném, s apró testét – kezembe véve – csak röpke pillanatra 
Tenyeremben tarthatnám: simogatnám, becézném – kedves szóval illetném…”

Közben az én borús elmém már más utakon járt: 
„Ha valakit megszeretsz, magadhoz édesgetsz,
Kezeidből etetsz, mikor eljön az idő – bármennyire is fáj –,
Előbb vagy utóbb: szabadon kell hogy engedd!”

Csak álltunk szótlanul – én és a cinegém.
Az ő szívében nyár volt, s az enyémben: tél...
Az idő oly lassan járt – körülöttünk minden mozdulatlanul állt.
Odabent meleg volt, s kint fújt a fagyos szél.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2020
2102

Vélemény, hozzászólás?