/ ostor-vers / Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! Gyógyuljatok! Ím a Magyar-hon: hol a kétélű náci-bicska ott lapul – ha kell ha nem – a „fejekben” hol szegfűt szagol a narancs s narancsot zabál a húsevő hol házasodik bal a jobbal s hol vér vegyül a narancsokkal, hol csak siralom a lét, anya nélkül, árvaházi, sok-csillagos tápon sárgul-kékül: tengve-leng – földjén a magyar... Ó, mi magyarok, Ó mily anyátlanok! múltunk s jövőnk? büszkén lobogtassátok: szakadunk, összemegyünk kesergünk, széthúzunk szétszéledünk, s szégyenükben – vagy a gőgben? elsüllyedünk... Történelmünk? csak halotti szó-beszéd… – Ómagyar Mária! véres kardunk? ha volt is hát lecseréltük! Új Magyarra: puha élű alumíniumra... s porba sírjuk – most sötét filccel bánatunk: panaszkodunk mikor ki bántott s merre rángatott és ejj, mennyi rossz történhet még velünk! újabb ezer év után, – ha túléljük… – tán feledni volna jobb, s a jövőbe tekinteni... Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! – Határaim! Hegyeim! Gyógyuljatok! Mert kitűnni a gazból csak úgy lehet, ha gazabb vagy bármelyiknél, de ha ez nem megy: hát – légy erősebb, és kaszáld le az egész rétet! Ó sebeim, Ó – bűztől – tátongó sebeim! Gyógyuljatok!
1015 2020 L’ambrus