Már átpréselted nagy, és okos kobakod feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból kitörtél a sziszegő szenvedésbe... Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú lekvár-prések üregébe, s megillatoztad mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak... Már megnyaltad életnek sós hegyét s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét: mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban... Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell, mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: ––– … a viszketés! L’ambrus 0930 2020