Mohón fejted ki védelmező burkából,
mint zsenge, édesbe roppanó,
zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén,
lábaid előtt heverő művemet.
Pont úgy veszed őrlő fogaid közé,
oly buzgósággal harapod-morzsolod,
ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet,
és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó
gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen:
villámgyors kijelződ tálcáján.
Vajon mit írt már megint?
Vajon mi járhat a fejében? – Kérded.
Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép,
a mit-hogyan, s amit semmiképp!
Ad-e nekünk ma, valami újat?
Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel
tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat?
Születik-e érték, mely mint
feketén csillogó kőarany-szirup
buzog fel földi hús-csont manifesztációjából;
míg az asztalán könyökölve,
gondoktól fejét tenyerébe gyötörve,
egy csészényi fekete örvénybe
bámul ő, a költő, lásd:
ki épp merengve zuhan.
Rád gondolok…,
rád, ki most olvasol. – Igen, rád!
De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül!
Bizony, hogy rád gondolok,
olvasóm! barátom! –
Ha szólíthatlak így. – Na és arra,
ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt.
Amit, most szinte észrevétlen,
a következő strófára terelek, figyeld:
Látod? Most már én olvaslak téged,
most már nem bújhatsz el
láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé!
Már te is nyitott vagy, előttem!
Érzed? Összekapcsolódtunk,
kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül,
ismeretlenül: tudat alatt összeértünk.
Akartad,
vagy sem,
de egy vékony,
végeláthatatlannak tetsző szál,
mely gubancolódva fonódik körénk,
érzelmet kuszál s közvetít, most,
közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva.
Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat,
és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak,
rideg szemcse pórusain keresztül.
Átbújik árulkodó, szószátyár tereken,
zajban megrekedt utcák fullasztó
szmog-köpenyén, és felkúszik az
egyre csak magasabbra vágyó,
oltalmat kínáló, lombok
terebélyei között : betérsz hozzám...
Hát itt vagy.
Most itt ülsz előttem.
Isten hozott! – Így üdvözöllek.
Nézz körül! – Invitállak
Itt lakom, fent a nyolcadikon...
Én a kávém, egyébként
cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan.
Te? Kérsz? – Így kínállak.
Amúgy... nincs jobb dolgod,
mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak!
Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak.
De most, ne kérdezz semmit, és
ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd
ezt a megmagyarázhatatlan valamit,
ezt a titokzatos kapcsolatot,
mely köztünk észrevétlen,
kötelezettségek nélkül kötődött.
Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!
L’Ambrus
2020
2506
