Apám

( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…

Látod-e apám? – míg árnyvilágból
szellemként átlebegsz, – hogy
mivé lett fiad?

Költő lett…,
kinek gyermekkorában
lelkét kiittad, s szívéből
a keser tintát kifacsartad.

Most, a döntés kapujában állok:
Balra előttem feledés, míg
jobbra a szépítés fája hívogat.
Mondd, – a kedvedért –
mely termésébe harapjak?

Feledjem-e a lelki kínokat
rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy
fessek selyem fátylat ördögi arcodra,
hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, –
mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak,
csak egy rossz álom lett volna: 

Az volt. Csak egy rossz álom...

És most, hogy árnyvilágból
szellemként előttem átlebegsz, – 
mert életre keltelek
látod-e már apám... 
hogy mivé lett fiad?

Költő lett!
kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s
szívéből a keser tintát kifacsartad:
Elhangzott... emlékszel?
Nem vagy az apám! és én
nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad...

Lám-lám...
Newton, mégiscsak tévedett:
a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült –
s nem a gyökér lábára esett...
1003
2020
L'ambrus

Vélemény, hozzászólás?