( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus