Liftezünk. – Már a gyomrom is! De nem a COVID: hanem a szag miatt – kell az a maszk, de nagyon a gáz szivárog, s fertőz marja torkom vírusként, amit a szomszéd – ki volt oly kedves maga után, a liftben – színes lepkeként itt hagyott.
1022 2020 L’ambrus
Ó, csak tudnám hogyan teremsz – tán még szaporítanálak is, te szálgubacs, te pömpöllér! ...hogy minden vedlés után köldökből – hasi rejtekből kibuksz! és én is: – kibukok ahogy a dísz-rímre görcsölők színe-sava sótlanul elmém köntösére rábugyog. És hogy mindig csillog! – azt meg hogy csinálod? Strófa-szóró! ó lám a cicaboholy! játszani készt..., ahogyan macska paskolja a színes fonál-labdát, te épp úgy tapasztod lyukas fogakba a ragadós cukor-grillázst, csengést-bongást: a nagy, büdös, semmit… Hát ez volna a költészet? Göröngyös út, megértem... Steril-tapaszt a szádra! Van aki ezt szereti… van aki meg azt. Ízlés, stílus? Aham. Van aki gyűjti is: Nini! Gubancok! mars a szösz-üvegbe! Hát még ilyet! a köldökszöszt? Üvegbe? Emlékbe? elmékbe? eltenni? de minek!? Ó ti rémséges rim-kotyvasztók, mondanivalótlan fityfiritty-firkászok kiknek költői készsége nem több mint kiporciózott kakashere-köpet: a tyúk valagában... – nesze neked! ím újabb kenhető nyálcsepp minden íztelen nyár-futárra. „Megunhatatlan”, elpusztíthatatlan: akár az apró fekete lisztbogár-sereg kiokádják a por-strófákat, hogy minden csengjen, minden klappoljon, minden-üljön: – és a takony ki ne hűljön! s hogy a csírából még több burjánzon... mégtöbb díszre-dísz! mondd! – a „sárkupac” tetején a merci-jel? hová visz? Pont addig, és ne tovább! ...ha már az alap, amúgy is: sótalan … miért falnék mellé mondd! ecet szagú poshadt málnát, ami megüli s kimarja gyomromat? 1022 2020 L’ambrus
Ha kérdezed…, – Barátom, miért teszed, – hasznod, ugyan! mi volna belőle? – hogy ki támad s durván ellened te mégis lelkedet adod annak: ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod? Tán azt felelném…: – Mert bár ez: önzőségnek-ellene, mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest: a megvakult szemekbe fényt lehelni, s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre, elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni, elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni, megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni... ...és kortyolni – kortyolni szüntelen, az élet zavaros nedvét, hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva: azt neked ajándékba adhassam..., és ha bár többet, érted nem is tehetek, de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: – kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak. 1020 2020 L’ambrus
/ Egy leventelány, élő-naplójából / Csend volt..., csak a szemek sikoltottak, és a rettegés figyelt halálba révedő gondolataival: hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek. Ősz volt – de nekik fagyos tél, mostantól... örökké. 12 lépcsőfok: amin csupaszra vedli ember, gyermek, várandós anya – nő és férfi minden álmát, a halál újvidéki Duna partján – a vidámság „szabad-strandján”: meztelen, dermedt lábujjak görcsösen mártózva keresik helyüket, az örökségként itthagyott vértócsákban... A madarak is elnémulnak: A rideg-betontömbök, a csúszós-talpak remegő redőibe, kétségbeesetten kapaszkodnak – hiába, a játéktábla ím kihajtva: ifjú SS-farkasok kedvére, csúful, a bábuk felrakva: mint élő teríték, az élettelen asztalra... Sortűz... – a madarak megindulnak... Lépcsőkről, mint rongybabák, úgy hullanak: könnyed lélek-dominóként omolva-dőlnek – újra meg újra – feketén-fehéren-sárgán – s a színek már összemosódva, a csonthideg, mocskosan-tiszta – vérvörös selymű Dunába – simulnak. Mögöttük, mi volt: összerogyott. Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta... Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak. ... és ím Itt hever, amit az emlékeinkben-élők hagytak hátra magukból: a lélekben-holtaknak, túlélőknek, unokáknak... ...és apró levente lábak indulnak, fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín s futnak életükért: lelkükért küzdenek: lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban: és reménykednek... ...és leszámolnak magukban mind a 12 lépcsőfokkal; amíg a vérben-üvöltő beton repedések szívükből is kivájnak, – minden egyes nesztelen lépésre, – mit emlékeikben felidéznek, egy szeletet, amit a szétfoszló hitükből: a hullámsírba hajítanak... ...és – ma már hangosan – számolnak: Egy... Kettő... Három... Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. tíz, tizenegy... Tizenkettő! Tizenkettő! Tizenkettő.... – – – ...és a számolást, míg élnek – életük végéig – újra kezdik...
1019 2020 L'ambrus
Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus
(XXI. századi jelenségek) A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely lényegében anyátlan, vértezi fel magát, – a szintén anyátlan, Z-generáció: a még-apróbb-sereg: A jövő reménysége! Lázasan fejlesztik, – elsősorban szellemi mintsem testi – képességeiket: – feszegetik pofonos határaikat... begyűjtik a boom-bow tűz-erejét, elhappolják a dob-pisztolyt, és a budiból kimentett grappler-el… hadonásznak. A kiképzés sem holmi spártai-szigorú szemléletben zajlik, egymást, nem is gyilkolják valós-halomba, vér is csak maximum az ujjuk konzolhoz nőtt hegyéből ha serken-buggyan - ilyenkor persze kiáltanak: – Anya! Vérzik az ujjam! Ők a korhoz, s koruk szelleméhez híven áldoznak a modern hadviselésnek: mert ők, az Epic-vitézek! Fortnite-on - s társain edződnek. (Éjjel)-nappal... – night & day Alva-s ébren: alvadt vérben. S a kiképzés Oly sikeres - hogy az, valami döbbenetes... Maguktól vonulnak, önként! öldöklő virt-csatákba! Fittyet hányva a rémes következményeknek: hogy másnap dög-fáradtan zombiként zuhannak az iskola padjába. - Bár igaz, oda, nem maguktól mennek, – viszik őket, a gonoszok – erőszakkal! Szüleikkel nem kommunikálnak; a diskurzust leredukálták néhány egyszerű szóra: igen, nem, aha, ok! - ugyanis megtanulták, hogy így könnyebb lesz a kötődés bontása: a szülői háztól való elszakadás, az önállósodás – és talán az önmegvalósítás... Csak ha nagy a baj, akkor fejezik ki magukat, a szavaknál – némileg – kifejezőbb,– összetett egységekben, szűk mondatokban: – Anya! Hoznál valamit enni-inni? Éhes-szomjas vagyok! Épp egy fontos csatában vagyok.... S jön a válasz: – Én is fiam, én is...
1016 2020 L'ambrus
/ ostor-vers / Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! Gyógyuljatok! Ím a Magyar-hon: hol a kétélű náci-bicska ott lapul – ha kell ha nem – a „fejekben” hol szegfűt szagol a narancs s narancsot zabál a húsevő hol házasodik bal a jobbal s hol vér vegyül a narancsokkal, hol csak siralom a lét, anya nélkül, árvaházi, sok-csillagos tápon sárgul-kékül: tengve-leng – földjén a magyar... Ó, mi magyarok, Ó mily anyátlanok! múltunk s jövőnk? büszkén lobogtassátok: szakadunk, összemegyünk kesergünk, széthúzunk szétszéledünk, s szégyenükben – vagy a gőgben? elsüllyedünk... Történelmünk? csak halotti szó-beszéd… – Ómagyar Mária! véres kardunk? ha volt is hát lecseréltük! Új Magyarra: puha élű alumíniumra... s porba sírjuk – most sötét filccel bánatunk: panaszkodunk mikor ki bántott s merre rángatott és ejj, mennyi rossz történhet még velünk! újabb ezer év után, – ha túléljük… – tán feledni volna jobb, s a jövőbe tekinteni... Ó sebeim, Ó gennyedző sebeim! – Határaim! Hegyeim! Gyógyuljatok! Mert kitűnni a gazból csak úgy lehet, ha gazabb vagy bármelyiknél, de ha ez nem megy: hát – légy erősebb, és kaszáld le az egész rétet! Ó sebeim, Ó – bűztől – tátongó sebeim! Gyógyuljatok!
1015 2020 L’ambrus
/ A félbehajtott bevásárlólista / | – (olcsó!) | – (valami olcsót) | – (jó lesz a „teszkós”) | – (az akciósat!) | – (a leértékelt kocsiból – nem baj ha lejárt...) | – (mindegy, csak olcsó legyen.) | – (rád bízom, de ne legyen drága! ) | – (a kuponost!) | igazából, más nem kell! A visszajárót hozd vissza! | szatyrot okvetlen vigyél!!!
1015 2020 L’ambrus
Gyermekkoromban… ...míg a sötétben, – védtelenül, az éjszakában – álmomat várva – hiába: ágyamban feküdtem, hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is... Volt, hogy azt hittem, kitört a háború: de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek – durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a rekedt írógéppel... Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának, de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött… és hányszor volt az, hogy azt hittem, a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg mozdulatlan feküdtem… – pedig csak én voltam az! én sírtam! én zokogtam! – takarónak leple alatt, egymagamban… – – – Gyermekként azt hittem... ...a sötétben mindentől félek. De most már tudom, – hisz felnőttem: valójában csak egy dologtól rettegtem, hogy a hangok, amiket oly jól ismerek, egyszer újra utolérnek. 1015 2020 L’ambrus
Ha a kitekert póz, s a csücsör, mi szádról csalfán pucsít, csak kifáradt „manír” s nem boost-ol lájk-lavinát: nem teljesít, mihez nyúlsz majd? Ha már melleid kiszökő barna gombja s a fenék íves dombora csak szagos, löttyedt, penészes sajt, gyűrött szórólap postaládák ánuszában, mi tán csomagolásra, héj-pucolásra…, – még jó lehet – és Ha már kínodban a szívedet is kioperáltad – s a tettet jutyúbra tetted, flambíroztad s továbbgondolva lelked is: – dekonstruáltad, julienre vágtad, – mindezt instán filterrel tálaltad, de a figyelemnek, amit oly nagyon vágysz: csak a fintora ficeg: Ha kényszeres praktikáid elkoptak: lerágott, ideje-múlt receptjeid a köz ízléstelenségnek már nem szolgálnak Mit tálalsz majd magadból, szagodból, – online drága, figyelem-sóvár kuktám... ...levizelt abroszodon ínycsiklandó desszertként?
1015 2020 L’ambrus
Boldogság van! Fojtott virágzás van!
Megint engem figyelnek... – persze, ki mást figyelnének!? Vén házőrző ebek! Ti rettegett lépcsőházi szörnyek! Az ember, már lépést sem tehet, hogy vérben forgó szemekkel ne kémlelnétek? Lesitek, ki hová s hogyan lép, hogyan lélegzik – áporodott folyosó levegőjéből városi tüdőre, mennyi extrát szív? – elárulom, épp eleget! Ti lépcsőházi, ázottszagú, bűzben mosdott teremtmények! Minden apró neszre riadók: létemre tapadókorongok, mint tálba koppanó velős csontra, úgy vetitek magatokat. Hasadna, roppanna fogaitok alatt minden porcikám, ha volna szátokban ami fix, ami nem kivehető. Vigyázva lépek: szinte lebegek, zár gyomrában kulcsom reszketve fordul! Lélegzetem visszatartom, szívem dobbanását, is elfojtom, és mégis hallják, hogy jövök. Ahh, a kielégíthetetlen kíváncsiság! Savként szivárog kukucskálók apró kémlyukain keresztül, s agyam barázdáit dühbe-mardosva fészkelik be magukat dolgos hétköznapjaim velőjébe! Csődület van! Lakógyűlés! Happening! Műanyag ablakcsere program. „Nekem az minek, már úgysem érem azt meg!” – csókolom, azért a boltba kifliért, parízerért, ugye még letetszik menni? Unoka is örülne ha az ablak magától ki nem esik Megint, ajtó mögött, muskátlik alatt-fölött könyökölnek, – engem – locsolgatnak: szószátyárok táljából pletyka löttyöt lefetyelnek, – éhesek, napok óta nem ettek! „Hogy miért nem söpörtem? hát sajnos, nem voltam itthon: ugyanis dolgoztam!” Fülük hegyes: mi ez a nesz, ki zörög? Csak nem a postás, vagy a szomszéd, ki döngeti épp az „aktuell” döngetendőt? Vagy tán a „Ficcs úr" a szomszédból, aki se köszönni, sem söpörni nem tud! Öhö. De mi majd… „Mózesre” tanítjuk ám, ugye Marikám? az ám tündérbogaram! – (bár korábban besúgtalak. „ne is töröggyé vele”) – Háta mögött jól megugatjuk, küszöbére piszkítunk, újságjait szétcincáljuk. Postaláda? Szarunk bele, rajta a neve? azt is lekaparjuk! Ili néni, Józsi bácsi, szevasztok! – Kit nyaldossunk? Kit harapjunk? Nincs jobb dolgotok? Ki adott korbácsot remegő kezetekbe? Kicsinyes szerepeiteket miért játszátok? Mire jó e buta hóbort? A nyugdíj szűkös? Zárva a közért, s nem kapni eleget: a kapatósból? – Adok én bort, konyakot! Igyanak! Csak engem hagyjanak….– Elszaladt a csirkeláb a piacon? Nem látogat a dörgölt képű unoka? Jaj, jaj! Gyermekeik is csak hébe-hóba, úgy-e! ha beszagolnak? Drágáim! Gyűjteményeim: csontosseggű lépcsőházi szörnyeim! Odakint kövérek a cseresznyék! Cinegék hussintják ágról ágra pille szárnyaikat! Zsendülnek tavaszba önfeledt szerelmek, s a rügy boldogan fakasztja: ölelésre készti a nyugdíjt generáló beporzókat! Hát semmi de semmi egyéb odakünt a szabadban, a friss levegőn nem akad egy szálkamentes lóca: egy pad, ahol a világ kedvessége feneküket nem böki? Szebb s finomabb látni-, tenni-, harapnivaló egyéb? nem leledzik? – csak hogy engem végletekig vegzáljanak?
1013 2020 L’ambrus /módosítva: 2021.03.16/
Mennyi szemét... mennyi lom! mit életemben jónak véltem felhalmoznom, s mi így vagy úgy: teherként, – ágas-bogas bogáncsként, rám akaszkodott... Mennyi ember! mennyi „barát”, – gardróbnyi nyűtt kabát: lám mennyi, akit annak hittem, s nem viseltem csak viseletlen: rejtekéből vicsorít rám, – bajtól meg nem óv csak: feddni-döfni kész: a pillanatra vár... Itt az idő: ki a lommal komám! Pokolba az akaszkodó piszokkal: – elő a porolóval! csak az maradhat, ami tiszta! Rendre rúg a lelkem: söprés van! Tűnés! Pucolás: itt a nagytakarítás! 1014 2020 L’ambrus
Ma eljátszottam a gondolattal, – kicsit nosztalgiáztam: – mi lenne ha, régi barátomat hívnám vendégül: – és hívtam: Jöjj! Magány! – és jött... A karjaidba vágyom, kapaszkodom... átadom lényem egészen hideg ölelésednek amitől, – ki tudja miért, annyian félnek, de én megnyugszom, – ha hozzád bújok – mert Már ismerlek. – nyugodtan Rádbízhatom magam... csukott szemmel is: arra gondolok... hogy minden – mi végül majd arcomba halált lehel – eltűnik körülöttem, és csak én vagyok veled: szótlanság, fekete-mélység, hűs, test nélküli néma-lebegés. Nyugodt vagyok...mert Te: édes barátom, legalább őszinte vagy... kiszámítható: Ott vagy ha kérem, s nem késel, nem kérkedsz, és soha, de soha nem versz át: ...mindig számíthatok rád.
1014 2020 L’ambrus
/Kosárból mentett fohász: egy hitetlen, de hiteles figura naplójából/ Valahányszor, amikor úgy érzem, hogy már épp emelkedem, és az emberi léptékkel vélt, angyali magasságokban járok – szerény határaim előtted büszkén feszegetem –, te csak mosolyogsz. Kacagsz, ahogyan szárnyaim próbálgatom, a reménytől megfosztva: hiú tollaimat forrázod. Teremtőm – Gyilkosom! Sorsom – sírom: Agg fehér király! Marionettszálakon rángatsz, keresztül-kasul vonszolsz, bukott halandót át az életen, és közben kíméletlen sárba-tiporsz, hangok nélkül is hallatod hangod: „Lásd szolga, tudd hol a helyed! És jól jegyezd meg nevét is uradnak – míg csak lélegzeted a tükrön párát hagy –, alázattal szolgáld, míg arcod hamva a por szemével eggyé nem simul…” Uram! Arra borulok, amerre orrom hegyét pöccinted! Tapsoljak örömömben? Trónod elé borulva hűs pohár vízként: halkan elfolyjak? Ezt várod tőlem? Kemény szavak ezek, de a te szilaj öklöd nevelt! Add, hogy érdemben szolgáljam a szenvedést: győzz meg, hogy igaz, amit a „szentebbek” nekünk, veszett hitetleneknek hirdetnek, hogy léted nem csupán fabula, és hogy tanításod nem e világi, hanem egy élhetőbb, földöntúli létre nevel! Különben az egésznek – az örökös változáson, a megújuláson kívül – mi egyéb volna az értelme? 1013 2020 L’ambrus
Számomra minden egyes Reményik kötet egy kincs. Különösen akkor vagyok igazán boldog, ha az adott zsákmány (könyv) egy ritkaság. Mint például az alábbi, szerencse-szülte darab: Reményik Sándor - A műhelyből - Studium 1924.
Kérlek, kedves, Dúró-daráló Dóra, – szánj meg! vissza, NE fogd majd magad! ha az én első, szöttyöm-pöttyöm verses könyvem – netalántán – kezed ügyébe akad! Dóra, kérlek, – az enyémet is – daráld le! De biztos ami biztos, hogy a siker nagyobb legyen: meztelenül darálj Dóra, harmad – nőnemű – magaddal! (A „Meseország mindenkié” című marketing-akció kapcsán...) 1009 2020 L’ambrus
/ Ejj, a szépség kopó-érték.../ Kopasz-barack, fején a szőrt tapogatja, és ekképp danol maga elé: "Ejj, a szépség kopó-érték, A szépség... csak kevélység! Be mulandó mérték! Mint a csizma, mint a csizma: hétmérföldes lépték!" – Majd így folytaja: "Ha már elmúlt, hát elmúlt, üsse meg kavics! Ne mímeljed hát erővel, Mert a nótád hamis!" – Eközben: egy felívelő karmozdulattal, ez a barack, fölhágott a zengő-fő ritkás tetejére, és a lifegő, gyér-gyökerű, szélkóc-hajszálait, ujjainak zsíros begyével, – a fényes, parizer-mező, szemre átlózott közepébe: – nagy gondosan irányba igazgatta... (És ím a fabulánk, itt ért véget oly váratlan, és oly hirtelen ahogyan az keletkezett...)
1008 2020 L'ambrus
...azt, azért előre bocsájtom, hogy nem vagyok sem híve, sem pediglen tagja az O1G-t, sem az O1NG-t, továbbá az O1MKNG-t, valamint O1MKKNG-t, az offline és egyéb online-formában így-úgy kommunikálók, – amúgy is fölöttébb gyanús, ki tudja milyen pénzből? finanszírozott – táborának, sem a kétségtelenül? burkolt? megjegyzéseiknek… (Mint ahogy dellát sem kapok ezért: seggberúgást viszont, valószínű annál előbb...) A képzelt interjú, mindenesetre, valahogy így zajlott: „Te, hogy ez az „O” mekkora 1G! Sőt, ez már nem is 1G, ez már legalább 3-, vagy 5G! Mind! Mind az összes: 1NG! … vihogás. Na, ezt majd azért, vágjátok ki jó? De komolyan...” – Persze-persze... Kivágjuk… … vihogás. (és talán taps is volt.)
1018 2019 L’ambrus
„Hogy vagy jövőm?” – kérdeztem..., csak meredt maga elé csendesen. „Hogy vagy múltam?” – ...ismét, de nem felelt: csak sóhajtott kedvtelen. „Jelenem! Ó, én jelenem! Legalább, te ne hagyj most cserben!” – így kérleltem..., És ahogyan ezt kimondtam..., – rögtön, már a múltban tudtam, hogy Újra itt találom majd magam, – hol a kérdés, ugyanaz! itt a jelenemben: a jövőmben.
1006 2020 L’ambrus
Kelenföld. Tömeg. A vonat, lassan begurul... – Én is... Felszállnak... – utasok: Megkezdődik. Honfoglalás: Ki ül le, s ki marad állva? Örök játszma (ez). – örök játszma. Én büszkén bele-feszülök A kék-sárga huzatba: „Szűk” hazám határaiba. Figyelem, hogy ki nyer ma. Lám, nekem, van helyem! Lábaim, kezeim, s gondolataim: Keresztben! Mindenem: Elképzelt Határaim alá húzom. Szűk vagyok: összementem. Szűk, és láthatatlan… és érthetetlen, de Szinte rám ülnek... a gondok is. A vállam sem lóg ki, s Levegőt sem veszek. Mégis... mégis, Belém bök egy-egy Nyugati - vagy kínai? - válltáska, Egy másik váll, egy izzadt hónalj Egy idegen könyök: egy eltévedt gondolat... Zötykölődünk, ide-oda. – Már rég óta... Időtlen-idők óta.
1006 2020 L’ambrus
( Mindig is irigyeltem, azokat akik elmondhatták magukról, hogy egy szerető apa mellett nőhettek fel. Nekem úgy tűnik, – ki tudja mi okból? – valami-valaki más rendeltetett.) De emlékéhez méltón persze megköszönöm, mindazt a „figyelmet”, „kedvességet”, „szeretetet” amit adott: Apám…
Látod-e apám? – míg árnyvilágból szellemként átlebegsz, – hogy mivé lett fiad? Költő lett…, kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad. Most, a döntés kapujában állok: Balra előttem feledés, míg jobbra a szépítés fája hívogat. Mondd, – a kedvedért – mely termésébe harapjak? Feledjem-e a lelki kínokat rózsaszín pirulák ágyába hullva, vagy fessek selyem fátylat ördögi arcodra, hazudva múltat, mintha az egész szenvedés, – mit mások, isteni szerencsével gyermekkornak hívnak, csak egy rossz álom lett volna: Az volt. Csak egy rossz álom... És most, hogy árnyvilágból szellemként előttem átlebegsz, – mert életre keltelek látod-e már apám... hogy mivé lett fiad? Költő lett! kinek gyermekkorában lelkét kiittad, s szívéből a keser tintát kifacsartad: Elhangzott... emlékszel? Nem vagy az apám! és én nem vagyok a te fiad! – mondtam s mondtad... Lám-lám... Newton, mégiscsak tévedett: a családfa almája – ezúttal – az ég felé röpült – s nem a gyökér lábára esett...
1003 2020 L'ambrus
Ma elrohant mellettem az ifjúság, fiúk-lányok: – rám se néztek, csak felhőtlen nevettek... Ma-holnap elfut mellettük a boldogság, fiúk-lányok: – rájuk sem néznek, és mellettük, épp ugyanúgy: jóízűn nevetnek... – – – Míg az öreg lelkekben, megmoccan a bolondság: és fellobban az irigység.
1002 2020 L’ambrus
Pók vagyok, félelmetes…: saját arcomat, beszőttem. Hálómban légyként vergődök... belsőm – életkedvét: lassan felemésztem. Pók vagyok: egy fekete özvegy… Már lelkem sem fehér: megöltem!
1002 2020 L’ambrus
(Asszisztált reprodukció)
/Repróversek – VII./
Kismamák lépdelnek előttem,
óvatos dongaláb léptekkel.
Gömbölyödve érnek az álmok:
a hordók már csordultig tele
burjánzó élettel.
A fedett s fedetlen pocakokban
vékony hangszálak fejlődnek,
lassan – de nem biztosan –
tettre élesednek!
A bent lakók már mocorognak,
túrják-fúrják életadó otthonukat,
így jelezve jöttüket: „Jövünk,
szülők, készüljetek!”
A SOTE alsó lépcsőjén állok,
zavartan, szédülten:
egy hurrikán söpört át rajtam, –
mozdulni sem tudok,
ledermedtem.
Irigykedve, lopó nélkül lopva,
könnyes szemmel lesem a – fejtésre –
már érett, bőrhasú hordókat, mert
nálunk, idén a szüret elmaradt.
Hogy nem sírt fel egy éhes száj,
még keressük az okokat…
Talán egy éhező seregélyhad,
mi megzavarta az álmokat?
Esetleg egy alantas, ártó spóra,
mi pusztító sejtként szőtte körénk
mérges gombafonalát?
– – –
Tény: a termés elapadt.
Legkedvesebb hordónk daltalan.
Most kong: üresen maradt.
És mi várjuk, hogy borászunk – ki
egyetemnek kádere – döntsön majd:
mi megy, s mi marad…
Pedig kedvesemmel, szomjazzuk a jó bort,
mert kell, hogy a hordó s a pince ép legyen!
Kell, hogy a szőlőfürt még hátramaradt
fagyasztott gyöngyszemei édes, kacagó
jégborrá nemesedjenek.
De most,
most mindennél fontosabb,
hogy a kedves, ép testben,
ép lélekkel vészelje át az elszenvedett károkat, és
a következő szüretre – velem egyetemben –
már felkészülten érkezzen!
0802 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
