Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus