Én már elfeledtem . . .

/A kísértet/

Én már elfeledtem... boldognak lenni.
   Már nem tudom, hogyan kell...
Jóízűt nevetni, vidáman dalolni,
   S derűre is csak hamisan tell.

Én már elfeledtem élni...
   Már nem tudom, hogyan kell
A jövőbe nézni, remélni, s bízni.
   De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell.

Én már nem tudok élni, sem halni... 
   Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok.
S már elfelednék mindent, ami volt...
   Csak épp, feledni nem tudok.

Én már emlékek szemébe nézni nem akarok!	
   Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok,
Maradok így két világ közt: élve holt, kinek
   Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.

Korrektúra: Kalcsics Ildikó

L’Ambrus
2019
– 12

Vélemény, hozzászólás?