furcsa lények egy Budapest nevű – zárt – palackban

Győrben születtem. Sokáig dolgoztam,
s éltem Budapesten. Most ott élek, ahová
hazamegyek, ahol a kedves szeretettel vár,
ölel: otthonom Székesfehérvár.

Mindhárom várost – ahogy a sors hozza
hol szívemen, hol a hátamon: viselem.

Szememben a főváros, 
és a vidék: egy, és rangjukban
lakóik mind: sorstársak, emberek.

Magyar vagyok-e? ha kell a keret,
és szíved így nyugodt… az vagyok:
Márainál sem hontalanabb, sem
magyarabb nem vagyok.

Itt születtem, hazámnak
hátat nem fordítok.

De megbillent a kép! Amit egyesek itt
magukról festenek – a honon
belül: szürreális.

Hirdetik magukról, hogy
ők nem magyarok, ők büszke
budapestiek! Ej!
– külön(b) eredetük is van. Magukat
így nevezik: a „zellenzékiek” –

Elit ez a köpeny…, de rideg és átlátszó: –
nem csak pártost, de pártatlant egyaránt –
mélyen elszomorít, megaláz,
degradál, s kirekeszt. – ez a „másság”,
ez a „nemesség”.

Hát hová tekeredik haza a köldök,
a dacos burokban, az intelligencia
gyűrött bugyrában?

Ó, megérteni elvük, s egyszersmind
megérteni nyelvük… – Barátaim,
hát mi nem egy közös nyelvet beszélünk?

Mióta anyanyelv a politika?
Mióta anyanyelv a kirekesztés
Mióta anyanyelv a gyűlölet?
Mióta anyanyelv az elszigetelődés?

Nem, nem… nem érdemlitek.

Ti, akik buzgón
fennen hangoztatjátok származásotok,
szátokra véve fővárosunk szent nevét…,
ti nem magyarok…, ti „különbek”,
ti a „minden” vagytok, – csak (épp)
nem: budapestiek. (csak ott éltek)

0411
2022
l'amb

Ezt a költeményt a magyar költészet „haldokló" napjára írtam. Mélységesen elszomorít, hogy a politika lett az anyanyelv. Nem „látunk" mást csak balt, és jobbot. A szeretet kiveszett, a gyűlölet maradt, és vele a fájdalom. Ez a haza –számomra–, így a szívemben: lyukas haza.

Vélemény, hozzászólás?