Győrben születtem. Sokáig dolgoztam, s éltem Budapesten. Most ott élek, ahová hazamegyek, ahol a kedves szeretettel vár, ölel otthonom Székesfehérvár. Mindhárom várost – ahogy a sors hozza hol szívemen, hol a hátamon: viselem. Szememben a főváros, és a vidék: egy, és rangjukban lakóik mind: sorstársak, emberek. Magyar vagyok-e? ha kell a keret, és szíved így nyugodt, az vagyok: Márainál sem hontalanabb, sem magyarabb nem vagyok. Itt születtem, hazámnak hátat nem fordítok. De megbillent a kép! Amit egyesek itt magukról festenek – a honon belül: szürreális. Hirdetik magukról, hogy ők nem magyarok, ők büszke budapestiek! Ej! – külön(b) eredetük is van. Magukat így nevezik: a „zellenzékiek” – Elit ez a köpeny, de rideg és átlátszó – nem csak pártost, de pártatlant egyaránt – mélyen elszomorít, megaláz, degradál, s kirekeszt. – ez a „másság”, ez a „nemesség”. Hát hová tekeredik haza a köldök, a dacos burokban, az intelligencia gyűrött bugyrában? Ó, megérteni elvük, s egyszersmind megérteni nyelvük – Barátaim, hát mi nem egy közös nyelvet beszélünk? Mióta anyanyelv a politika? Mióta anyanyelv a kirekesztés Mióta anyanyelv a gyűlölet? Mióta anyanyelv az elszigetelődés? Nem, nem… nem érdemlitek. Ti, akik buzgón fennen hangoztatjátok származásotok, szátokra véve fővárosunk szent nevét, ti nem magyarok…, ti „különbek”, ti a „minden” vagytok, – csak (épp) nem budapestiek. 0411 2022 l'amb Ezt a költeményt a magyar költészet „haldokló" napjára írtam. Mélységesen elszomorít, hogy a politika lett az anyanyelv. Nem „látunk" mást csak balt, és jobbot. A szeretet kiveszett, a gyűlölet maradt, és vele a fájdalom. Ez a haza –számomra–, így a szívemben lyukas haza.