Ha kérdezed…, – Barátom, miért teszed, – hasznod, ugyan! mi volna belőle? – hogy ki támad s durván ellened te mégis lelkedet adod annak: ezüst-tálcán étekként – mindened – felkínálod? Tán azt felelném…: – Mert bár ez: önzőségnek-ellene, mi manapság divatjamúlt – úgy tetszhet – , de szívemnek mégiscsak jól esik: – és nem vagyok rest: a megvakult szemekbe fényt lehelni, s kultúrát: a most honos pongyola-nyelvre, elfeledett szomj-hegyére: csepegtetni, elzsibbadt elmékbe új erőt masszírozni, megfáradt lelkekbe friss nedűt locsolgatni... ...és kortyolni – kortyolni szüntelen, az élet zavaros nedvét, hogy éber-fogaim közt átszűrve a tiszta-szellemet s derengő strófa-üvegcsékbe, pumpálva-vegyítve, mint drága elixírt, csordultig szeretettel felajzva: azt neked ajándékba adhassam..., és ha bár többet, érted nem is tehetek, de legalább egy lelket, a milliárdból: – ha az a tisztulásra készen: – kiragadva: illatos csokorba felvirágoztassak. 1020 2020 L’ambrus