Poszra seggével az álca „költő” billeg egy kiköpött cseresznyemagon. Imázsa „visszafogott”. Mondanivalója sok, de nincs. Klisé a Föld. – Reszket a kéz, meg ne fogd! – Klisé az ember, ha máshogy lát, és aki ezt az egészet alád megteremtette: az Isten. – Na ő a legnagyobb klisé. Klisé az ízes mondat, és lassan az is, ha az „i”-re pontot nyomtatsz. A rím s a rejtett alliteráció, az asszonánc: Kopó zománc. – és ez is. Klisé a költő ha „pátoszt” ír. És klisé maga a szó is: klisé, és a „bölcs” ki a poszra seggével ott fent! a cseresznyemagon értetlenül billeg. – ő vajon mi? De hogy a pillanatnyi ízlése ne csorbuljon: becsomagol. Mit? Mindent! magába. Kényszeresen. Mert ha klisé minden, minek is írni? rettegni az unalmat – Közhely-t ugatni – könnyebb sokkal, mint elfogadni: hogy mi mind azok vagyunk. Klisék. 1114 2020 L’ambrus