(Asszisztált Reprodukció) (Repró versek - III.) Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú árnyékába telepedtem le; a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet. Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben! Igazán szép időnk van, – nem is lehet okom panaszra! minden a medrében halad! Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben tűzi a nap. Egy fiatal pincér srác szervírozza elém lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem, hogy még egy ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de tehetsége sajnos véges: vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli! Hörpintek: Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi Antikvárium huliganizált-homlokzatát, szorgos kezek hogyan tisztogatják. Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást: Lám, ők dolgoznak, míg én kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök... Ha tudnák, min megyünk épp keresztül... Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: „Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s majd meglátjuk… – Majd meglátjuk... A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem... Hogyan tovább? – Majd meglátjuk…