Mohón fejted ki védelmező burkából, mint zsenge, édesbe roppanó, zöldborsó szemet: csupaszon-pőrén, lábaid előtt heverő művemet. Pont úgy veszed őrlő fogaid közé, oly buzgósággal harapod-morzsolod, ahogy az idő faragva-vésve zúzza énemet, és melyet az elmémbe tolakvó, serényen cikázó gondolatpincér kínál fel elébed kedvesen: villámgyors kijelződ tálcáján. Vajon mit írt már megint? Vajon mi járhat a fejében? – Kérded. Gyötri e rémkép? Jön e újabb érv-kép, a mit-hogyan, s amit semmiképp! Ad-e nekünk ma, valami újat? Negyvenes agytekervényeiből elemi erővel tör-e belőle elő, világot megváltó gondolat? Születik-e érték, mely mint feketén csillogó kőarany-szirup buzog fel földi hús-csont manifesztációjából; míg az asztalán könyökölve, gondoktól fejét tenyerébe gyötörve, egy csészényi fekete örvénybe bámul ő, a költő, lásd: ki épp merengve zuhan. Rád gondolok…, rád, ki most olvasol. – Igen, rád! De most ne bámulj ily rémülten s értetlenül! Bizony, hogy rád gondolok, olvasóm! barátom! – Ha szólíthatlak így. – Na és arra, ahogyan kíváncsiságod ide vezérelt. Amit, most szinte észrevétlen, a következő strófára terelek, figyeld: Látod? Most már én olvaslak téged, most már nem bújhatsz el láthatatlanná-tévő varázs-kijelződ mögé! Már te is nyitott vagy, előttem! Érzed? Összekapcsolódtunk, kékfogak, adatkábelek, szoros bilincsek nélkül, ismeretlenül: tudat alatt összeértünk. Akartad, vagy sem, de egy vékony, végeláthatatlannak tetsző szál, mely gubancolódva fonódik körénk, érzelmet kuszál s közvetít, most, közöttünk: felőlem-feléd, és fordítva. Agyunk önkényes emlékgyára szövi e szálat, és fűzi, bizalmasra, egymást kirekesztő falak, rideg szemcse pórusain keresztül. Átbújik árulkodó, szószátyár tereken, zajban megrekedt utcák fullasztó szmog-köpenyén, és felkúszik az egyre csak magasabbra vágyó, oltalmat kínáló, lombok terebélyei között : betérsz hozzám... Hát itt vagy. Most itt ülsz előttem. Isten hozott! – Így üdvözöllek. Nézz körül! – Invitállak Itt lakom, fent a nyolcadikon... Én a kávém, egyébként cukor nélkül iszom. – Mondom kissé zavartan. Te? Kérsz? – Így kínállak. Amúgy... nincs jobb dolgod, mint hogy itt parkolj nálam? – Így ugratlak! Maradj csak! ameddig jól esik! – Így marasztallak. De most, ne kérdezz semmit, és ne is szólj semmit. Csak érezd s élvezd ezt a megmagyarázhatatlan valamit, ezt a titokzatos kapcsolatot, mely köztünk észrevétlen, kötelezettségek nélkül kötődött. Visszavárlak! Nézz be hozzám máskor is!
L’Ambrus
2020
2506