/vázlat/ – még húzni kell, de hogy mit? – bizonytalan, és amit biztosnak hittem, a nagy tévedhetetlen – mert az volnék, dehogy, csapda: ez valójában fuldokló önirónia, csak a nyitott elme, nem zuhan bele, de! bele zuhan – és örvendeznek vala, de baj majd csak akkor lesz, milyen baj? ha benne is ragad, és hamiskás bűzétől fintorral húz el orrot a „tapasztaltabb”, gyűrött homlok: mondd van olyan? nem, nem neked mondom, hanem csak úgy magam elé, mert így legalább nem érhet vád, hogy nézd már: ez didaktikus. lajos, fel is hívta erre a figyelmem, – ügyeljek, olyan ne legyek, én nem nyalok: de bírom – őszintén olt amúgy, botlottál már bele önmagát szokratikusnak beállított tagba? az fb poetry social groupon én igen ím verse: „don’t trust poets who use a whole page for a one line poem and make it look like a sixteen liner.” tanulok, ő is, azt hiszi egy zseni, de tévedett. ahogy én is, de félek ha húzok, hogy lelken ne döfjön írásom: az bizonytalan oldalamat hízlalná itt csak a hülye, meg a halál, meg a viktor? (aki) – biztos, szóval ne lepődj meg ha én ezért most szívből rühellek, mert reakciód vagy csendes, vagy flegma: az ezredmásodperc törtnyi bőrprése alatt oda koppint: „like”, és olyan emoji hogy: „nem vágom”, vagy “ja biztos”, vagy „leszarom”, rágd meg, és héjából kifejtett véleményed legyen, kérlek de nagyon szépen, és finoman: vájd mosd ki a szívem: te hogyan szereted? ha nem is tökéletesen kerek a perec, de megmondják, vagy csak furán pislognak? ó, én ismerem ám minden hibám, szóval kussoljanak: és ím, újfent egy post it – a google docs ezt átírná hogy prostit – a tévedhetetlenség falára tudod, egyvalamit tudok biztosan, azt hogy most szókratészt koppintom. – de biztosan? 0309 2021 L’ambrus