életem során a „nagy” beszélgetések mindig árulkodtak. a testek beszéltek, az emberek papoltak. szemeim akár az inkvizítorok: vallató füllé fejlődtek, ahogy a kémek észrevétlen hallgatóztak, és lefülelték a füllentőket, röntgensugaraik átvilágítottak árulót alattomost számítót, és mind a kigyószavú sziszegőt. idegen szemek hazug hártyáin tiszta tükörpárt kerestek: de könnyen felismered ha a lélek maszatol serceg a tekintet akár a kígyó, a napra is kifekszik: „erőt” gyűjteni jobbra-balra kanyarog – kitekintget hajlik vele a mondandó! a testbeszéd a póz persze sosem hazudik ha éberen figyelsz minden gaz kihallik, jellem éget akár a nagyitó mellyel gyerekkorodban kísérleteztél kint a kertben: tréfásan-halálosdit, kegyetlenesdit játszottál! mi lobban, mi kél lángra s mi vész örökre a kitinpáncél meg csak sercegett: bogár szenve lett, élvezted míg a nap sugarai egyre büdösebbre perzselnek férget, csak itt már humán-bőrre megy: itt a mismásolók álcája sistereg, és nem csak a kihúzott láb az amitől sántít a kétlábú, hanem a lélek is csalfán tolja tomporát: pucsít! de megismerszik az ilyen könnyen: fürgén forgatja a nyelvét meg a szemét! szemedbe sosem néz! – engem sasolj, ne a földet! – 1117 2020 L’ambrus
Címke: Ambrus László – Költeményei
Két csóka
Ütjük-verjük egymást De megérteni? Azt soha! Én hátra dőlnék, Ő meg csak menne-menne, mint tikkadt kafferbivaly Afrika seggén, bele a vizenyős veszedelembe. / … na és a többi és a többi … / mindenestre, hogy értve legyek: Ez itt én vagyok, ez meg itten egy emberi szavakat képző tollas zseni: a csóka-lelkem. 1117 2020 L’ambrus
Szemfényvesztők
Lenyúltam a bűvész torkán, kirángattam otthonából egy undok, kapálódzó nyulat: A mágus persze megorrolt rám, mert az ámítást, amiről a show ugat: lefejeztem. A féltett trükk besült, és taps helyett a sorok közt hangosan a megvetés ásítozott: a művész nevetség tárgya lett. Most itt ülök, és közben gúnyos vigyorral követem, ahogyan előttem bundában csupaszon a sok szemfényvesztő bukdácsol a fűben. 1116 2020 L’ambrus
Beleszítt a „költő”… (annya valagába)
/poetabos laureatus / – hogyaszongya... – Beleszítt a „költő” a tajtékzó pipába hátradőlt, beleböfögte bölcselő-füstyit a levegőbe oszt aszonta: – Na! most valami kurva nagyot valagítok ide a pofátokba! Netek! – tarhált egyet. Osztán csak szítta-szítta a bagót meg a taknyot, meg a szuvas fogait: fing ömlött a tűzokádó száján, – onnan osztán más nem is gyütt, – mert hogy a költészethő nem sokat konyított vala, na, a’is biztos (vala). / És ez a valaki akár én is lehettem vóna, és minden poéta aki egoista vagy túlzottan költői. / 1113 2020 L’ambrus
Kurat nyulatsz
Ó, hogy kúrd meg a nyulat! hogy mit? semmit csak épp a géppel kommunikálok. ja. értem. örülök – szívem – ha kurat nyulatsz a számítógéppel. – hogy mi? 1114 2020 L’ambrus
(be)Csaloda
(be)Csal-oda Fölösödik a tej – becsaloda hártyát növeszt – Szőrösödik a vágy izzad: kecskéjét uszítja rá! lúdbőrzik tőle, reszket a hát rózsaszín bőrt húz – kúszik-csúszik – a kanász rálép, tiporja s mégis, ha nem vigyáz: friss tej ömlik a fejére, vagy újat nemző kanász... 1112 2020 L’ambrus
Inszomnia
Hajnali hűvös három. és kattogok... – – – és lassan, a panelra aggatott radiátor is életre kel. Vas tüdeje: – szerintem kovidos – köhög, lomha a szíve is – keringeti a forró fekete vért; tempója a gyorsuló ütemből, lassú dobogásba tér. – Majd megáll! ahogyan szívben a lüktetés... belső órám meghibásodhatott, ébresztője megbolondult, – túl korán kukorékolt – talán meg kéne javíttatnom... van is egy komám, a „szitaferi”, ő órás - neki megmutatom. A Rolleikhoz is ért… talán ehhez is konyít valamit... Gyűrűs-középső-mutató, gyűrűs-középső-mutató! B-G-D - BÉ - GÉ - DÉ! épp, ahogyan a gitáron, húrjait tépem ujjaimmal, siklanak, pikádóznak a csupasz mellkasomon… Fááázom... A párnámmal birkózom épp: meggyűlt vele a bajom, a matrac kókuszát... – hogy én mennyire utálom: puha és meleg és kényelmetlen – egy merő fájó ártalom... Vörös homály, vörös homály: – riadó! elmosódott számok, a számlapon, mint ha folyton célkeresztben lennék: lesik, hogy épp mit álmodom… Álomőrség! Mellettem az éjjelin, a fakó kaspós töppedt növényünk homályos sziluettjét merítem pupilláim hívó folyadékába: az átsejlő derengés már szinte bűvöl! Megriadok: – itt valami nem klappol: hisz éjjeli fiókosunk gaztalan! – Akkor, viszont mégis csak álmodom..!? Egy légkorlátba kapaszkodom épp, alattam iszapos függöny, hullámzó hínár hordalék – hátán lépdelek – térdig belesüppedek: Elmerülök – felriadok. Újra kattogok: irodalmi szósöl tag-vagyok! Ím, Kukorellyék „online-szemén” pörgetem mohó szemem: ki-be-át kapcsolgatnak majd? alakítanak? Antik vagyok, patinás: nehéz darab, és talán kissé konzervatív is, – és szeretem a cizellált – gondosan megmunkált tartalmakat – remélem, ez előny… előny kell, hogy legyen!? Valaki, csak értékeli!? Valaki, biztosan, egészen... Például csíkoska, aki itt szuszog mellettem: a hold deríti sávjait, – a sötétben is látom, és hallom ahogyan... a büdös kutyái odakint már megint a holdat aprítják! – igazán befoghatnák! – idióta gazdák! vagy csak a mázsás szomszéd fordult át hirtelen? nyögni kettőt kedvesére, és azt közvetíti a tér?… nem tudom: összemosódnak a hangok a fejemben! nem tudom: eldönteni, hogy álmodom, vagy éberen... de írom, írom az új művemet, fejemben már összeállt a kép, – és te épp azt olvasod most csak el ne felejtsem… csak el ne felejtsem…: égetem agyamba billogként a fontosabb mérföldköveket... Reggel van... – Dehogy is... Nincs reggel! Legyen reggel! Legyen reggel! – ommmm: mantrázom. De beledumál egy rikkancs! – egy kék-cimbi – ráült az etetőnkre, hívja társait: – Kaja van! Kaja van! – Kuss van! – kiáltom magamban kíméletlen, felhasítja harsány hangjával zsibbadt lebegésem… Befogta... Megmenekültem! – Csak azt hiszem... Kedvesem lép az ablakhoz, a redőnyöket húzza-vonja... és én morgok: – Húzd már vissza! – Csak egy kicsit húzom fel – mondja. – Aha, pont annyira hogy megvakuljak… : – röfögök félájultan... Indulni akarok! írni akarok, és végre… aludni akarok....: egy jót! – – – kész vagyok, azt hiszem… elkészültem! 1107 2020 L’ambrus
Tuningolt – amerikai – erekciók éjszakája…
Na, húzzuk elő azokat a fránya mércéket, elő a colstokkal – s számoljunk! És ne felejtsük, hogy ezúttal „lábban” mérünk: Lássuk, kinek hosszabb a fegyvere! Ki nyal, s pucsít a címért, és tuningol valótlant valóbbra! Finisben! Lám, ürülnek a titkos tarsolyok: a mérleg nyelve nyüszítve billen – de vajon merre? Balról jobbra s jobbról balra, középre? Ugyan! – Biden, vagy Trump? – Trump, vagy Biden? – Republikánus, avagy a demokrata, ki most a büdösebb hús a burgerben? Kinek sikerül még a petyhüdtségből potensen visszakapaszkodnia? Büszke patriótákat löttyedten vadítania. Ki a meggyőzőbb hazafi? Kinek nagyobb a „tábora”, a hátszele, a vagyona? S ki hanta-palintázik jobban az elnöki asztal „kényelméért”? Mert A tét, mi most a lét, perverziójuk felajzó korbácsa – tuningolt erekciójuk vágyott „paginája”, az nem a Viagra, s még csak nem is a népért utolsó vérig tartó önfeláldozás – hanem egy büszke-büszke, de lankadó kiszögellés hatalmi zsákolása az észak-atlanti-óceánnak agymosó lábvízében... ...mit úgy skandálnak a pomponlányok arrafelé: A-me-rika…! A-me-rika…! (Let’s go!) 1103 2020 L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó
Rejtett alliteráció: 2020.11.03
Magyar zsemle – (Revenge)
Ó! ... a magyar zsemle..., mely méltán híres..., – vagy inkább hírhedt, de lásd, én nem vagyok rest, és ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, mitől olyan lyukacsos: mi a titka! – mert az már megvan: tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... : – Pékem-pékem, mondd! hát te meg honnan jöttél? tán felhő-tanonc voltál és ködös tanuló éveid alatt vízpárából felhőt gyúrtál, netán nadrágtalan légkonyhákban tüsténkedtél, s tudás helyett mást itattál a szivacsba: a puha agyadba? – No! Ki vele! Ne kímélj! Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged! hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába – a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott; és egyszersmind, halhatatlanként süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai „B”-ket buzgón fakasztó bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába! Mert hát tanum rá a jóisten: – és a boltos-néni aki a vackát rámsózta, – hogy felleltem én már s lenyeltem sok mindent – az életben: láttam s illatoltam közelről számtalan lyukat: féregrágta almában, – féregjáratokban: szuvas fogakban, erjesztett sajtban s nőben: lyukas zsebeim forrásában, cipőm kopott orrán, s elefántnak kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: ocsmány-án, sőt még a gyomrom falán is, olykor–olykor éreztem… a lyukat. De talán nem véletlen, hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed, és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! sehol máshol e büdös életben, csak e kicsavart magyar honban leltem... Hát véletlen!? – Mondd! pékem énnékem, netán tudatos a koncepció? mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy csupán a spórolás kényszere dagasztotta arcomba gusztustalan trutymódat? De hát mindegy is… itt és most, tudatom veled, hogy jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, és a sok felelőtlen kísérletezéssel: zsemle-légiesítéssel alábbhagysz; és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot úgy készíted, ahogyan azt illik, ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, friss élesztővel rendesen: megkelesztik! – Te kontár! te pékek-pákója! te istállók péklapátja: – Mert süss vagy finoman és számba tömlek, vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… – melyik a jobb? Döntsd el, te drága, te semmi: te lyukacsos agyú magyar zsemle! te – meg nem értett – sütögető zseni... 1102 2020 L’ambrus
Csuszka
Ámbrás-szerű kusza fogaim között szökik át az élet, szűröm a sok krillt, no meg azt a tengernyi kínt amiből már annyit de annyit kaptam tőletek... – ilyen-olyan – emberek... S bár nem tagadom, sokaknak csakugyan hálával tartozom, – Talán, ha egy kezemen összeszámolhatom..? – de mégis köztük-közöttetek mennyi de mennyi olyan van, akit az ördög bűzös-bugyrába kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a Halálát? Ugyan! azt senkinek nem kívánhatom, s nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – kínzó-tipró börtönlakó... de azért az csak nem baj? ha legalábbis: szép csendben, a magam módján megóhajtom? hogy Bárcsak-bárcsak az a sok buzgón így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg többször kúszott volna föl a csábító-kábító gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó gondűző mókusodú-hágó...: maláj-koton! 1101 2120 L'ambrus
Leszívás
(Asszisztált Reprodukció) (Repró versek - III.) Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú árnyékába telepedtem le; a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet. Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben! Igazán szép időnk van, – nem is lehet okom panaszra! minden a medrében halad! Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben tűzi a nap. Egy fiatal pincér srác szervírozza elém lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem, hogy még egy ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de tehetsége sajnos véges: vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli! Hörpintek: Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi Antikvárium huliganizált-homlokzatát, szorgos kezek hogyan tisztogatják. Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást: Lám, ők dolgoznak, míg én kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök... Ha tudnák, min megyünk épp keresztül... Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: „Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s majd meglátjuk… – Majd meglátjuk... A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem... Hogyan tovább? – Majd meglátjuk…
Szőlőfürt!
( Asszisztált Reprodukció ) (Repró versek - II.) Ma úgy döntöttem, a nagy költő Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag magányban társam; szerepe nem kell hogy több legyen, minthogy szótlanul viselje bronz arcán a reá vetülő kora reggeli napszőtte fényfátyolt, gyengéd simogatását, és hogy közömbösen bámuljon északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra. Szőlőfürt! Persze nem itt előttem, – hisz a múzeum kertjében, oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül hogy is teremhet; sarjad viszont helyette, kedvesem stimulált kertjében, életet adó, apró puha-almú fészkében... Örömünk, pedig abból fakad, hogy A lét ezen parányi forrásai, oly szépen rendeződtek szinte tankönyvi megszerkesztett formába, ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, a reményt és szeretetet sugárzó anya körül. És hogyan tovább? Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, lélek-keltő beültetés, foganás? Majd kiderül...
Beültetés
(Asszisztált Reprodukció) ( Repró versek - IV/I) Kivártuk – igaz, nehezen, el is fáradtunk éppúgy testben, mint lélekben: döntött a földi Isten! Hüvelykujját igenlően az ég felé bökte, éppúgy ahogy egykoron a hódító Rómában szenvtelen, kolosszeum perzselő porondján, életre s halálra folyt a küzdelem. Egy új életért – vagy egy vetélésért – egy gyermekért. Mindez kardok, pajzsok s fegyverek, öldöklő gladiátorok őrjöngése nélkül. Csak az elme az, ami háborog, ami zúgolódik néha, és itt is csak egy maradhat! De egy, ugye azért maradhat!? 0822 2020 L’ambrus
Ezután már mindig így lesz?
Mondd…, ezután már mindig így lesz!? Hogy rettegés és félelem uralja majd életünket? Hogy nem léphetünk boltba, templomba, étterembe? Iskolákba, múzeumokba? – és egyáltalán... bárhova!? Anélkül, hogy elménkben ne lebegne ott az állandó feszültség, a félelemérzet: hogy ha éppen – ne adj Isten rosszat szólunk, vagy csak az igazat akarjuk, és tiszta hangunk, egy dombra ürített galand-ot sért meg: és majd ennek okán, beteges hitének vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet? Ez hát a hited? Ez lenne a vallásod? Terrorizmus? Gyilkolászás? Akaratod másra kényszerítése!? Hogy véleményem ne mondhassam, úgy ahogyan szív harsogja? Ahogy a józan ész azt diktálja? Mondd! Ezután már mindig így lesz? hogy rothadó elméje a létnek... rozsdás pengével fenyeget!? és bármikor és bárhol – ha épp kedve-vallása úgy sugallja, életemre-életedre törhet? 1019 2020 L'ambrus
Mennyin múlott
Hogy két görbe lábadon, és a két ingaként lengő karon – melyet a jóisten „kegyelemből” hozzád vágott – nem a tiz ujj, s ugyanennyi lábujj az mi felkacagva feléd nevet? hanem négy szőrös rút-pata ami a föld-porába – trappolva – döngeti neved? Mondd csak! Mennyin múlott? Hogy kényelmes cipők s meleg, lábra-simuló zoknik, – puha kötött kesztyűk helyett most nem lópatát patkol rajtad egy köpcös-kovács...! s hogy kozmetikusod a bőrbe-nőtt körmök helyett, csülkeidről nem igát-vonó szarut reszel!? Mennyin múlott, hogy a friss-tojást, nem te rántod ki tyúknak tojócsöve alól: tápláló reggelinek, tányér sarkához, tojás kobakját nem te veregeted, hanem hogy te légy az a buta tyúk, aki hosszasan kotlik mészházas-fészekaljban; s dolgavégeztével, miután tested a gazda felhízlalja, nyakadon fenje meg éhséges kését? Mennyin múlott, hogy a mellkasodban lüktető, must-patakot keringető szívkamra helyett, napnak sugarai táplálják zöldbe-szökkenő ereidet, s hogy TE, az örök vándor, ki fűtve kóbor-vágytól, csavargás helyett: fejed szirmot-bontva szótlanul – gondolatok nélkül – meredj, az imázsod imádattal illatoló, de bimbód tőben szakajtó: kertészed szemébe..? Hát az mennyin múlott, hogy férfiként avagy épp „Éva-ként” a saját nemedhez vonzódj? – alfahímként borostát csókolj? s nőként a "gyengébbik" nemnek bókolj? – vagy hogy bőrödnek színe: fehéren, sárgán avagy épp feketén verődjék vissza a gyűlölet-pupillájába? És mit számít, hogy vallásod eredete zsidó, keresztény, vagy muszlim? és nem istenekben való? talán egy felmenőn, egy görbe hajszálon… ha múlott és te, egy árva hajszál – nem több – miatt, esel torkának, annak ki épp egy vonással különb: – de tán pont annyival, vagy többel – szebb s jobb és – bölcsebb is tenálad!? Hát mennyin múlott, – úgy öszintén... hogy most ne te légy az utálkozó, hanem az, aki a gyűrött-gyűlölt ruhát, mindhalálig hordja!? (Mondd! mennyin – s főleg kin – múlik, hogy ne te légy az üldöző, hanem a szenvedő: az áldozat?) 1025 2020 L'ambrus
Gerelyhajításom margójára
Ma, vénülő fejemmel, lementem gerelyezni: – én balga. – mondván de jó lesz újra edzeni... Nyakam, vállam, hátam, egyik fájó pózból a másikba tekertem... fittyet hányva a kattogó gerincemre, – vélhető gerincsérvemre a lépésre sem igazán alkalmas lúdtalpamra, a letapadt, megkopott izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb... Panaszkodjak? Hát nem fogok... Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek! És amíg hajításból-hajításba szökkentem: az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba révedtem, számoltam belőlük számtalant, és szökött ki számon szintúgy számtalan – szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor! de csak folytattam... s mondogattam magamban, egyre hangosabban: Jó ha... fáj! Jó ha... fáj!! Jó ha fáj!?? ...és addig mondogattam, míg a végén már magam is elhittem: Jó ha fáj!? - hát nem: (Egy francos-francot jó ha fáj...) 1017 2020 L’ambrus
A lefejezett ország
/ Úgy látszik: félek. / Van egy ország, minek nevét nem mondhatom...; és volt egy tanár, kinek nevét kiáltanám, de nem „akarom”. És van egy vallás... – és még mennyi más... – aminek nevét s bűneit sorolhatnám, de szintúgy: nem „akarom”... ...mert úgy tűnhet: – bolond vagyok: elveszti fejét, az ki mondja, és elveszíti az ki büntet. Úgy látszik..., félek... Úgy látszik... ölni, embereket lefejezni, ma, és mindenkor: hatalom. 1027 2020 L’ambrus
Önelégült költő önkontrollja
Mikor végigmérem művem, és azt látod, hogy önelégülten, munkám dicsérve hátradőlök: kérlek, állj majd mögém, – észrevétlen és vágj úgy hátba hogy a sorok, ne csak izzadtságban, hanem kiömlő véremben is fürödjenek!
1025 2020 L’ambrus
Torockói jelenés
(Fotó: Kecskés Pál)
De nézzük a dolgok jó oldalát: Torockón... – legalább van... kerti-krisztus! Igaz: ledes. – de hát van: – és méretét elnézve sem törpe... ...és ha még nem szenvedett eleget a kereszten, hát most majd fog: két csuda-szín zászlóval hentereg, s vele dicsben úszik a pópa akár egy lelkes steaua drukker – ki középső ujjal jól bemutat neked értetlenkedő „mogyorónak” s integetve: hirdeti, a büszke dák(o)k nagyhatalmi státuszát, hogy mi bezzeg Isten kiszemelt (igaz) fura-hívei vagyunk, és – bizony mondom néktek, mi kreatívan gondolkodunk: mert nálunk nem csupán a hívőkben lapul – mélyen – Jézus fénye, hanem a legmélyebb sötétségben is giccsben ragyog... Bezzeg nektek, anyátlan furkó-magyaroknak, csak amolyan, elnagyolt analóg jutott: – vezeték nélküli... (Wood-GOD) fából-, vagy kőből-faragott uratok van! 1022 2020 L’ambrus
Köldökszösz
Ó, csak tudnám hogyan teremsz – tán még szaporítanálak is, te szálgubacs, te pömpöllér! ...hogy minden vedlés után köldökből – hasi rejtekből kibuksz! és én is: – kibukok ahogy a dísz-rímre görcsölők színe-sava sótlanul elmém köntösére rábugyog. És hogy mindig csillog! – azt meg hogy csinálod? Strófa-szóró! ó lám a cicaboholy! játszani készt..., ahogyan macska paskolja a színes fonál-labdát, te épp úgy tapasztod lyukas fogakba a ragadós cukor-grillázst, csengést-bongást: a nagy, büdös, semmit… Hát ez volna a költészet? Göröngyös út, megértem... Steril-tapaszt a szádra! Van aki ezt szereti… van aki meg azt. Ízlés, stílus? Aham. Van aki gyűjti is: Nini! Gubancok! mars a szösz-üvegbe! Hát még ilyet! a köldökszöszt? Üvegbe? Emlékbe? elmékbe? eltenni? de minek!? Ó ti rémséges rim-kotyvasztók, mondanivalótlan fityfiritty-firkászok kiknek költői készsége nem több mint kiporciózott kakashere-köpet: a tyúk valagában... – nesze neked! ím újabb kenhető nyálcsepp minden íztelen nyár-futárra. „Megunhatatlan”, elpusztíthatatlan: akár az apró fekete lisztbogár-sereg kiokádják a por-strófákat, hogy minden csengjen, minden klappoljon, minden-üljön: – és a takony ki ne hűljön! s hogy a csírából még több burjánzon... mégtöbb díszre-dísz! mondd! – a „sárkupac” tetején a merci-jel? hová visz? Pont addig, és ne tovább! ...ha már az alap, amúgy is: sótalan … miért falnék mellé mondd! ecet szagú poshadt málnát, ami megüli s kimarja gyomromat? 1022 2020 L’ambrus
12 lépcsőfok
/ Egy leventelány, élő-naplójából / Csend volt..., csak a szemek sikoltottak, és a rettegés figyelt halálba révedő gondolataival: hangok nélkül kegyelemért üvöltöttek. Ősz volt – de nekik fagyos tél, mostantól... örökké. 12 lépcsőfok: amin csupaszra vedli ember, gyermek, várandós anya – nő és férfi minden álmát, a halál újvidéki Duna partján – a vidámság „szabad-strandján”: meztelen, dermedt lábujjak görcsösen mártózva keresik helyüket, az örökségként itthagyott vértócsákban... A madarak is elnémulnak: A rideg-betontömbök, a csúszós-talpak remegő redőibe, kétségbeesetten kapaszkodnak – hiába, a játéktábla ím kihajtva: ifjú SS-farkasok kedvére, csúful, a bábuk felrakva: mint élő teríték, az élettelen asztalra... Sortűz... – a madarak megindulnak... Lépcsőkről, mint rongybabák, úgy hullanak: könnyed lélek-dominóként omolva-dőlnek – újra meg újra – feketén-fehéren-sárgán – s a színek már összemosódva, a csonthideg, mocskosan-tiszta – vérvörös selymű Dunába – simulnak. Mögöttük, mi volt: összerogyott. Ruhák s cipők árván halmokban: – véráztatta... Hagyaték! Vigyétek! : – kiabálnak. ... és ím Itt hever, amit az emlékeinkben-élők hagytak hátra magukból: a lélekben-holtaknak, túlélőknek, unokáknak... ...és apró levente lábak indulnak, fürgén, feszülnek – parancsra – nyomukban míg fejükhöz fegyverét szegezi a kín s futnak életükért: lelkükért küzdenek: lépdelnek, befelé-sírt könnyekkel, a mocsokban: és reménykednek... ...és leszámolnak magukban mind a 12 lépcsőfokkal; amíg a vérben-üvöltő beton repedések szívükből is kivájnak, – minden egyes nesztelen lépésre, – mit emlékeikben felidéznek, egy szeletet, amit a szétfoszló hitükből: a hullámsírba hajítanak... ...és – ma már hangosan – számolnak: Egy... Kettő... Három... Négy... öt.. hat, hét-nyolc-kilenc.. tíz, tizenegy... Tizenkettő! Tizenkettő! Tizenkettő.... – – – ...és a számolást, míg élnek – életük végéig – újra kezdik...
1019 2020 L'ambrus
Dementorok egy fénysztrádán
Lógnak a fejek: – szinte már élettelenek. Test is merev – mozdulatlan. Csak a fény, csak a mágikus fény ami dereng: a kiégett szemekben pulzál. Egy apró – villódzó fényforrás: egy sunyi álcázott fehér-dementor, mi a halott-arcokba csókol, kegyetlen: s kiszívja belőlük, utolsó-cseppig a lélek-kedvet. E rezzenéstelen percben, valami mégis, mégis csak zihál, Egy fel-le lüktető ideges mozgás, amire a szemlélő felfigyel... A dermedtre szívott tetemekben, a hüvelykujjak, azok, amik dolgoznak, levegőért kapkodnak: ezredmásodpercenként lökdösik az üres-teret, – bűvölő kép-fűzérként, szórják fáradt szemekbe a zavaró jelet. És mi mind…, külön fénysztrádákon rohanunk, – test nélkül, érzelmek nélkül, – igazi kapcsolatok nélkül ahol a szem, és az ujj, szüntelen szalad: – lüktet a semmibe bámulva az átkozottak tekintetébe, melyek egymástól bennünket elvakítanak. – – – – – – – Teremtőm! Vedd el, vedd el tőlünk az elidegenítő ujjakat!
1016 2020 L'ambrus
A Fortnite, ellustult lovagjai …
(XXI. századi jelenségek) A Fortnite, ellustult lovagjai ...
Apró bolygón, mely lényegében anyátlan, vértezi fel magát, – a szintén anyátlan, Z-generáció: a még-apróbb-sereg: A jövő reménysége! Lázasan fejlesztik, – elsősorban szellemi mintsem testi – képességeiket: – feszegetik pofonos határaikat... begyűjtik a boom-bow tűz-erejét, elhappolják a dob-pisztolyt, és a budiból kimentett grappler-el… hadonásznak. A kiképzés sem holmi spártai-szigorú szemléletben zajlik, egymást, nem is gyilkolják valós-halomba, vér is csak maximum az ujjuk konzolhoz nőtt hegyéből ha serken-buggyan - ilyenkor persze kiáltanak: – Anya! Vérzik az ujjam! Ők a korhoz, s koruk szelleméhez híven áldoznak a modern hadviselésnek: mert ők, az Epic-vitézek! Fortnite-on - s társain edződnek. (Éjjel)-nappal... – night & day Alva-s ébren: alvadt vérben. S a kiképzés Oly sikeres - hogy az, valami döbbenetes... Maguktól vonulnak, önként! öldöklő virt-csatákba! Fittyet hányva a rémes következményeknek: hogy másnap dög-fáradtan zombiként zuhannak az iskola padjába. - Bár igaz, oda, nem maguktól mennek, – viszik őket, a gonoszok – erőszakkal! Szüleikkel nem kommunikálnak; a diskurzust leredukálták néhány egyszerű szóra: igen, nem, aha, ok! - ugyanis megtanulták, hogy így könnyebb lesz a kötődés bontása: a szülői háztól való elszakadás, az önállósodás – és talán az önmegvalósítás... Csak ha nagy a baj, akkor fejezik ki magukat, a szavaknál – némileg – kifejezőbb,– összetett egységekben, szűk mondatokban: – Anya! Hoznál valamit enni-inni? Éhes-szomjas vagyok! Épp egy fontos csatában vagyok.... S jön a válasz: – Én is fiam, én is...
1016 2020 L'ambrus
Mindegy, hogy mit…
/ A félbehajtott bevásárlólista / | – (olcsó!) | – (valami olcsót) | – (jó lesz a „teszkós”) | – (az akciósat!) | – (a leértékelt kocsiból – nem baj ha lejárt...) | – (mindegy, csak olcsó legyen.) | – (rád bízom, de ne legyen drága! ) | – (a kuponost!) | igazából, más nem kell! A visszajárót hozd vissza! | szatyrot okvetlen vigyél!!!
1015 2020 L’ambrus
Hangok a sötétben…
Gyermekkoromban… ...míg a sötétben, – védtelenül, az éjszakában – álmomat várva – hiába: ágyamban feküdtem, hangok gyötörtek: és amíg forrásukat meg nem fejtettem: féltem – és volt, hogy az után is... Volt, hogy azt hittem, kitört a háború: de csak a harckocsik, amik ablakunk alatt hörögtek – durva lánctalpaikkal, aszfaltnak ijedős arcán gördültek, és volt, hogy azt hittem: ajtómon szellemek kopognak, – türelmetlen, – hogy elvigyenek – de csak anyám gépelt, vívta csatáját: tíz tűzben-égő ujjbegyével feleselt a rekedt írógéppel... Volt, hogy reméltem: bárcsak, odakint kiabálnának, de apám volt az, ő üvöltött – folyton – anyámmal, a füstölgő-részeg, ő volt ki álarcában dühöngött… és hányszor volt az, hogy azt hittem, a szobámban gyermekek sírnak, túlvilági elcsukló hangukon hozzám könyörögnek, – míg mozdulatlan feküdtem… – pedig csak én voltam az! én sírtam! én zokogtam! – takarónak leple alatt, egymagamban… – – – Gyermekként azt hittem... ...a sötétben mindentől félek. De most már tudom, – hisz felnőttem: valójában csak egy dologtól rettegtem, hogy a hangok, amiket oly jól ismerek, egyszer újra utolérnek. 1015 2020 L’ambrus