csattog a szomszéd feneke, most épp nyög. derekasan megdolgozzák, úgy hiszem. – panelos, betelefonálós, találgatós. – a broadcastnak vége: behúzzák az antennát, betolják az ágyfiókot. 1102 2021 l’ambrus
Címke: Költészet
boldogságos percek a tweetek mezején
igyál rengeteg vizet, legyen miből zokognod... vidéki nagymamám szerint azért crossfitezek, hogy minél több baracklekvárt legyek képes hazatalicskázni péééstre’. flexem épp, hogy ferigáll – az aranyéletből – jobbra púzott tinderen, s még rá is ért, s képzeld írt... – én nem tudom, de – meg akar dugni, úgy hiszem. szerencsétlen állapot: amikor nem ugyanaz az ember vagy, mint egy perccel ezelőtt, mert szégyenedben alaposan megváltoztál s a kicsi screen odaköpi: (visszavontál egy üzenetet, megint) tudd, az fbook’ figyeli minden szívbillentyű leütésed. aj-aj, ez a nagyon privát, ez a nagyon titkos – prémium lelki vergődés: pinavilág! és ha egy kurv@ bevallja, hogy: kurva? – ezt miért nem kukacoztad ki? – csúnyán beszélek, szkeptikus gúnyos geci (is) vagyok, – és még ateista is, hogy az isten b*szna meg (engem) a sátán, vagy a demeter hátán. ide jutottunk, feleim. – látjátok szümtükhel? a vodkásfülű nyúl, miért nyúl? hahh! kísért’ a fiókba: – „és ím felboncolám én a körülöttem lévő puha „pan flag”-es emberhuzatot. látod? – szép. (milyen legyen ady? – hát piros!) erőszakom jellemebben: sex, drugs n' business management... – ezt is felverte a dudva. jól hangzik, hogy: eat pasta & run fasta', de sajna egyik nem szarja a másikat. 1102 2021 l’ambrus
a (le)hámozás napja volt
ma olyan napja volt...: hámozós. a túró rudival kezdte – különben..., én nem tudtam, hogy azt is lehet; üvegpohárba gyűjtötte a deres, roppanós csokiréteget –, majd a narancs következett: csak néztem, a pucolt gerezdekről a vékony hártyát, mily gondosan fejti le. köhögött. – a párhuzam, hogy néha én is úgy hámoznék: de a velejéig romlottat, meddig, s hogyan? 0610 2021 L’ambrus
keféjjé’ meg… (édes rózsám)
keféjjé’ meg – édes rózsám –, narancsédes fidelitas dorongja „kertemben” zamatos tavasz vár! – no’ erre…, biz még a NERek is kivirulnak – esztergom víg szele, Te! ki a szoknyám alá szimatolsz..., kockázd ki babám majd a videón, szinte arcod cirógatja a csupasz csúnyám – alliterál. néked puszi – angolosan ej! (tve) a bazilika architrávja meg csak szemérmesen pislog a tájra, ha tartása elengedné: leomlana reá, nyelvvel előre, a szilikon dombokra. hopp! megismert a csuhás, – na essem’ egy puskáspeti – statiszta volt. mikor szemérmesen megpillant odakint, a szerszámával felém (legyint.) ámen. de szerencse, hogy a nyugatos B. misi emlékháza, már nem fért el a kliptyébe’! – vagy csak unalomból nem értem a végére – itt a refrén gabitól: keféjjé’ meg – édes rózsám –, haecce’ élünk is. (meg nem is) aztán meg kesergünk, me’ rossz „nekünk” (meg nem is). 0902 2021 L’ambrus
időnként lehorgonyzom nálad
időnként lehorgonyzom nálad, és lerúgom magamról az éles peremű kagylók testét, – melyek kikezdik selyemfényű dongám, s lehúzzák elmém. – meglásd, hamarosan újra megvetem lábam aranyszín partjaidon! magány, írás, szabadságom! 1101 2021 l’ambrus
zárás
a zsák behegesztett hullája, befelé mosolyog: ne dobd rám a rózsát, ne szórd rám a földet! ne hullass testemre önáztató könnyet! az ki tőlem eddig látványt kapott, más párkányhoz kell hogy álljon: a költő fekete tóba hajította tollát, s felitta komor tinta-szavát a tiltakozás: önvád, ha lenyúlsz felém, homályba tűnő arccal, tudd, nem akarok visszatérni, – kezed is eltaszítom –, mert jobb nekem itt, ahol a leírhatatlan marasztal. 0830 2021 l’ambrus
flammarion
urániámra, édes hölgy! hadd cserzem ki válladnak bőrét, kopásálló fedlapnak. – ok. 1029 2021 l'ambrus
útban voltak
„útban voltak, – hát megoldottam – szenvedjetek ti velük!”, lelkem keresed? harminc forintot sem ér, egy dobozba raktam, azt is, ki a napra aszalódjék. – négy vacak fecskefióka! mit nekem!? anyjuk míg távol számukra étket gyűjt: levertem fészkük kotródjanak, házamtól! de lásd mily kegyes a szándék, agyon őket mégsem csapom, garázs elé, ki! ott fulladjanak meg a napon. megtalálják őket majd a madárbolond mályiak csináljanak velük azt, amit akarnak! a csíny letudva, nálam többé nem csipognak: és ma végre de jót alszom, igaz-igaz, csak mint mindenkor. ej, újra humánus voltam – így mutatták, így tanultam – magamat így fürösztöm. 0702 2021 L’ambrus
ma nekem adta
ma nekem adta a csiga belét, a kakaós, omlós közepét, én innen tudom: ez szerelem. /– vagy csak már nem éhes/ 0504 2021 L’ambrus
insert
kallódó tárgyak: ceruzák, filctollak, fogkefe, kalandozó testrészek: fiú ujja, ficánkoló nyelve, a lány meleg keze, gondolatai, esze – dolgok, amik néha nem a rendeltetési helyükre kerülnek: ismerkednek, nedves közegben. 0512 2021 L’ambrus
röfögjön a jobbik
címeres kólás doboz, felrázod a „szénsav” a pofádba köp: zsidó vagy! takarodj! – hűtőbe rakod, állni hagyod – a „szénsav” távozik, a doboz, a márka megmarad: – már nem szúr – én is zsidó vagyok. ibs-em van: egy ideje, kerülöm a (kép)zavaros szénsavas üdítőket – az édeseket, a felpuffasztókat…, a savképzőket: vizet iszom. 0428 2021 L’ambrus
csak suttogd…
lélek
néma hangja szülte,
fül nem,
csak a belsőd hallja:
ember, nyelvedre
költeményem ne emeld! – csak magadban
suttogd, kérlek.
0412
2021
L’ambrus
megcsalt!
megcsalt! az ő hibája, rohadjon meg... megcsalt, az én hibám is, igy kellett lennie... megcsalt, mondjuk én is őt – szerencsére. megcsalt, de megbocsájtok, akkor most oda az önbecsülésem? megcsalt, én ebbe belehalok! – dehogy. megcsalt, vége, na, végre! 0411 2021 L'ambrus
tasli
negyvenesem lekeverne egy taslit a tízesemnek, s tízesem sem kedvelné különösebben a mostani énem, ejj ami voltam s ajvé ami lettem, ha tapasztalatban fordítva fejlődne az állomány: mit nem adnék – na mit nem? – csak azt hallom, hogy a „vén” már megint nyekereg.
0326 2021 L’ambrus
pulzus
free SZFE: rögös történet, botlasz belé úton-útfélen. egy zsebéből a színes üveggolyó most másikba vándorolt, baj, vagy sem az alja itt is megnyilvánul, rendszer int: valami elébb kerül, most épp az egyszáz 51-esen ránt kést, valaki és vág: fiatal női arcot a gyáva! majdnem hím, valami súlyosan eltorzult – érzed? a fejekben, s ha nem jut be oda más hatalom forgolódó egén, csak vörös, és a narancs köd: az eredménye fulladás. kezem ijedten a másikra teszem pulzusomat mérem, nyugodt, az enyém úgy tűnik normális, de félek hogy itt nemcsak a covid az ami virál. Lényem! te ne emberi légy, annál több: értéket adj, és hangot, de életet ne végy.
0226 2021 L’ambrus
Öregkorra
Öregkorra meglágyul a szív, vagy csak meggárgyul az agg, és a törtetés az elmúlás küszöbét vágyja lépni mert úgy véli már mindent látott, és még több lett az ami: halott. szavak helyett beszéljen inkább a csend, a villódzó képeket fedje szemfedő leple, csak az írás iránti vágy maradjon, – vajon végig itt marad – velem? 0219 2021 L’ambrus
etetés
mert mindig ez a helyzet: míg az egyik elvan, a másik ellen, és aztán? csere! de olyan soha nem lesz, hogy egy tálhoz egyszerre mind az összes, – no és te, merről dürrögsz koma? – mert, ej de nagy a kutya! meg a feje, főleg ha lóg a bele. 1216 2020 L’ambrus
Félelem
a haláltól? – ugyan, attól én nem félek, hanem ami az után! de ne jöjjön, nem jöhet semmi! mondd, hogy nincs ott más, csak némaság, örökös mozdulatlanság. nem kell a lélek, s nem kell az emlék, sem a képek sem a vágy csendet akarok, – érzelmek nélküli végleges megnyugvást. 1210 2020 L’ambrus
Félhomályban
(Asszisztált reprodukció) /Repróversek – VIII./ Jobb volt-e félhomályban, vakon tapogatóznunk, lebegni tejszínű sav lélekmaró felszínén, mintsem szembesülni a fájdalmas ténnyel, hogy ezúttal: nem sikerült? Jobb-e most, hogy beleszaladtunk a nagybetűs kegyetlen, de őszinte öklébe, ami kiütéssel pontozta el szemünkről a métely ragályos kórját? – Nem tudom... Elviselni azt, hogy a hír úgy hasított elménkbe téren s időn keresztül, ahogyan a meg nem született gyermekünk hangtalan könnyei fakadnak felszínre, észrevétlen. – Itt maradnak. Emlékkapszuláinkba égnek, ahogyan a kétségbeesett akarat elfojtva jajveszékel sérült lelkünk romjain; mikor az épphogy fejlődésnek indult, hiú reménybe ringató, fürtbe szökkent apró létlátomás a tápláló anyaméhben: spontán elvetél. És könnyebb lesz-e majd – ezek után – egymást a fájdalom tükrén keresztül viszontlátni: benne önmagunk leégett gondolatcsarnokát; amikor minden egymásnak szánt kedves pillantás, törékeny mozdulatmorzsáink apró gesztusa a puha tükör csillogó filmfelszínén szinte azonnal mostoha, torkot szorító könnygombóccá fakad.
L’Ambrus
2020
2208
Korrektor: Kalcsics Ildikó
Influ-immunitás
/ Amolyan influenszer ellenszer /
Influenszer, az leszel! Nem tűzoltó, s nem katona, – komám! csak egy profitra éhes galléros vad-király: baboon, kurkász. De mire te oly „nagy” leszel… én addigra mind-erre immunis. – biz ám! Rád, s minden egyéb hordalékodra: csúcsra-járatott marketing-tápodra. Ahh, árulkodón úgy lógsz itt előttem, Akár a disznózsírral kikent csizma: Sokadmagaddal nyikorogsz, a Zsúfra-púpra rakott pajtában. Fényed: igazi, hamis-gyémánt, melyről már a sokat próbált shoppingos is – kuponnal teli szájjal – ekképp kiállt: „Ho-hó, öcsém, megállj! Egy lépést se tovább!” – Engem te nem vezetsz meg! Nem versz át! Hisz orromba csap mesterséged szaga híg adaléka; fanyar parfümje karcol, – bárhová is fordulok, torkomig kúszik e maróan-kéklő szag! De jajj! A „Most, – hiszékeny balekom – bármi (is) lehetsz!” és “A gyere, megmutatjuk hogyan!”-ra, a „Vedd ezt ne azt!”-ra az insta báj-moslékra megannyi esztelen kattint, – reflexből – felel: Feszes-face gyeplőből – ki azon nevelkedett a sok kis bodros, önként s bégve előtör, s ráharap! Hangosan csámcsog, ahogyan az éhbe sínylő disznó visít tudattalan, veszetten – vadul röfög, s közben Ösztönből rág csupaszra, tövig, csontig bármit: nem nézi hogy fogai közé tulajdonképp mi is akad, be nem számít, morzsolt abrak, pir-polenta, falja azt, mi épp terítéken van aznap. És amit e virtuál-gazda ad, kínál – elejébe tolja, portékáját eszi mohón, s bízik benne, követi, gazda neveli, s ő tartja virt-szolgasorban, vágásig, – adat-kordában – tudatlan. De legalább megeteti… Ó, de megám! hogy hízlalja, ó hogy tömi! s amaz meg hogy benyeli! hogy aztán a gazda, húsából észrevétlen tépjen majd, – kéjben-bőséggel, – mint ki ezeréves böjtjéből épp most ébred... És persze ösztönözni kell a jószágot! Evésre, ívásra, pénzszórásra, rongyrázásra Buzdítani cselekvésre, s láncolni észrevétlen függésbe : Kattints, lájkolj, ossz meg, oszt: pucsíts, nyeríts! – Deszeretem! Biztat: Légy menő, légy trendi! Nem számít más csak a külső; a lájk s a „follow me” analízis: s a birkát birkamód persze követni, illik. Mert hát a szopós bárány joggal vélheti: a nagy birkát, a kost vagy jerkét érdemes követni, mert arra gurul majd a finom falat, – és talán neki is juthat, egy darab, ha amaz nagy keggyel elvétve dob neki! Influenszer, gyöngyöm! Az leszel, ha nagy leszel... Értem, én… Valóban, szép mesterség, – amolyan igazi kétkezi. Csak hát Értéket nem ad, – azt persze – nem közvetít. Ó, de az már nem is divat errefelé! – Ha csak az nem..., hogy – az önsimító kéz, az Én-én-én, kamu embert, s kamu profilt széppé simogatja-gyúrja, Báját, fineszes, feszes-fész fürdőruhában tárja eléd: – De hát mi mása is van annak? – Felfedi: Lám, mi itt s így nyaralunk! Ohh... Be jó neked! Kedves, benyomás gazdám! Ha úgy véled, meztelen nyájra, és bőséges nyálra van itt most szükség! „Hisz erre gerjed mindenki…“ – mondod S ebben tán igazad is van, főleg Ha azt lesed, hogy kinek mennyi is, és mekkora a jókora? Kinek hogy feszül keble, s hogy ível tompora? Míg lájkok hamis tükrében díszelegsz derengve, s fény-hajat fésülsz mert már csak ez számít neked; ez maradt mi érced, mi hajt s mi éltet: a szuperfényes amoled ragyogás! Csak én maradtam itt, – tisztelettel – mindezekre: s maradok továbbra s így – kérlek mondd ha már te is érted, és akkor – már veled együtt lehetek, influ-immunis!
L’Ambrus
1507
2020
Fekete Péter
Olvasom a híreket . . . Újabb élet tűnt el, – így nyugtázom : meghalt, s csak görgetek tovább, szaladok az egérrel. Aztán, újabb hír fogad : Rudolf, a Péter. – mondja : „Ezek most nem lehetnek . . . pillanatai örömnek.” – melyre nyomban meg is jegyzem : ebben, vele egyetértek, és mert lopva a lap szélére futok, ott koronánk csatára kiált : – halljátok ? – klubja, új halottra épít s újabbakat igazol: az ország kapujára támad, cselez, céloz, s hálót fog benne az átok. És ahogy márciusunk megtorpant, akképp az ellenzék is topog kapujában: jobb, hogy mit tesz? Mindegy is. Amaz ellenzi majd, – s tán becsületük zakója, hogy nem partnerek sem rosszban, sem pedig jóban. Ám míg „ Kovidunk ” pártatlanul öntözi gyepét : gondozza új hantoknak virágát, addig mi, magyarok, – ahogyan illik – pártokra szakadva civakodunk, s mint vírus szorongatjuk egymás torkát... Az idegen ? . . . ahogy jött, távozik majd . . . – előbb, avagy utóbb biztosan – és nekünk, akik balsors lapját húztuk, örök aduba kaptuk : mi más lap marad a pakliban?
L’Ambrus
2020
2503
Az Uralkodó
( Az új vírus / COVID-19/ kapcsán )
/ VÁZLAT / Furcsák most a pillantások, Na de lássuk, mik a kilátások : Ha csak krákog - elfordulnak Ha már köhög - elkerülik Összerezzen : mind egy szálig; Ahogy hangyák szétszaladnak, S míg magukat földbe ássák, - Alattvalót szed a járvány. Én új királyt prédikálok, Ím halljátok : . . . Átok Nevét, fején büszkén hordja S hírét viszi a Korona. Maszkot hoz szép orczákra, halált S rettegést napjaikba . . . Ím féljétek : mint a vad ló, - melynek Birodalma határtalan, S érintésre halált fogan . . . Gazdag s szegény mind egyre megy Egy kutya mind ! Nem válogat. Csak a kérdés : mi itt dagad - Ki hódol be és ki marad ? Számit e hogy előbb-utóbb A hódító nászra kél e Lesz e újabb örököse : Leszármazott, tévedése ? Új elfajzott trónbitorló . . . Uralkodó! Mondd, meddig tart !?
L’Ambrus
2020
1703
bűvészinas
/úgy húzott elő kalapjából, ahogyan bűvész rángat elő nyulat/
trükk..., ennyi vagyok, egy semmiség fülem is kilóg e vacak kalapból jobbra sajnos nem telik szívembe szavak döfnek acélos pengét inasod vagyok, testem fűrészeled ketté kiforgatsz, s közben kínomon nevetsz átkozott bűvész! rajta, mutass be rajtam egy újabb trükköt! még nem tapsolta ki magát, nem kacagott eleget a közönség! tüntess el: már újra élném varázsát, annak ahogyan teremtettél.
L’Ambrus
2020
1802