sötét nagyúr hosszú-redős fátyla, ereje lebben alatta oltári a szag, balján orbán lépked. beterít itt minden „szentet” a balog félék dogmája: fosszagú a politika és az egyház násza. meddig ér a zsinat? mennyi mocskot fed be? meddig ér isten szoknyája? alá a molesztált fiúk is beférnek? meddig tetszik imádkozni, gondolkodni, olvasni, és – remélhetőleg – zokogni a megfélemlített gyerekek csendjében? csak képzelem, micsoda ajándék ez a csend önnek, neked, uram!? se a szemed, se a szád, se a szénád... nem áll jól neked, „uram". 0215 2024 l’amb
Címke: Magyar költők
Isten kertjében
Hamis emlékképeket ültetek, Ahogy Isten ülteti virágait Hogy legyen valami szép is a kertben Amire öregkoromban emlékezhetek. Amiről nem tudom majd eldönteni Valódi vagy sem, de legalább szép, és Bárgyú mosollyal, fogak nélkül Ülök majd egy kopott fotelban, Hámló bőrrel, pókhálóval a fejemen, Alám folyik a levem, büdös is vagyok, visszataszító, kiszolgáltatott és magatehetetlen. Akaratom ellenére, szeretetből tartanak életben: rántott hús helyett pépes étellel etetnek. Senkit nem ismerek fel, de kényszeredetten Mosolygok ködszürke szemmel: Egy haldokló magányában pörgetem Mindazt ami meg nem történt, mindent Ami valótlan, ami értelmetlen. 0210 2024 l'amb
kinek a kegyelem
ha a pápa jön, kati keze megszalad mosolyogva kaligrafál a toll a megbocsátás szelektív kacsója-kegye alatt. távolban egy furulya szól: jános bácsi, jános bácsi kelljen fel, ártatlanul jönnek, mennek megrontva a bicskei gyerekek. – kegyelem. 0206 2024 l'amb
a jó, kinek áll jól?
a jó, kinek áll jól az édesnek, az anyádnak? kukorékol a kakas, belé már a haj(j) se jár. száraz, szikkadt a kenyér: herét cserélnek a vének, valamit még mekegnek is, de kinek jó ez, és miért? a jó, kinek áll jól, az édesnek, az anyádnak? 0205 2024 l’amb
barátom
barátom a csend, de néha ő is túlontúl hangos. belül kiabál. száját könnyűszerrel be nem foghatom: fülek-, agy nélkül kellene élnem, vagy egyáltalán… 0407 2023 l’amb
nem rúg belém
hónapok óta nem rúg belém…, beléd rúgok hát én, ihlet! megihletem önmagam s bebizonyítom, hogy nélküled, sugalom nélkül, semmi – üres fecsegés – a költő kifordított citrom, hús nélkül. 0405 2023 l’amb
Ó ti tiszteletre méltó kurva keresztények,
az isten „áldjon” meg benneteket! agancsos kapuk alatt szolgáljátok az urat, s az úr így-úgy majd a földi közönséges közösség erejével viszonozza azt néktek! …és lőjétek pofán a nyulat, zabáljatok, gyilkoljatok, lopjatok, hazudjatok, molesztáljatok gyermekeket titkoljátok, ferdítések a tényeket! zúgjon a közhely: „az igazságot hirdessük alkalmas és alkalmatlan időben" – mily finom anyag! szövete tartós hazugságból szőtt. isten! vakondokok istene, hangyák(ok) istene, fűszálak istene, akármi(stene)... a belső békét keresed? nem leled? – veszett allél, megértem 0313 2023 l’amb
Anyám bekövet
ne kövess anyám, ne kövess! ne oszd, ne lájkold bejegyzéseimet. felfohász: ne fúljon ki a strófa s a mondandó, elmondom miért ne: sok dolgot írok, még többet gondolok, amit le nem írok csak az az érdekes, az az igaz, ami a gaz! de én csak a szennyemet rázom itt halomba, a gyom ami belül gyökeret vert, ki nem írhatom. 0313 2023 l’amb
az finom lesz!
csatt, csatt, csatt csattog a fityma meg a makk de ez nem pornó ez irodalom… kommunikáljunk, közeledjünk normalizálódjon a helyzet, senki többet, senki szebbet nem is követelhet. D(é) az Egy – petőfi a fétise, egójával kitölti e kicsinyke teret, s az éhezők viadalából a magvak – termékeny vagina helyett –, a szőnyeg alá repülnek. csatt, csatt, csatt! csattog a fityma meg a makk de ez nem pornó és nem is irodalom. 0214 2023 l’amb
mandarin szemem…
mandarin szemem fakó kéked öle maszkolja, s birtokába vesz mint lehulló falevelet, a rothadás. sugaram gyenge, erőtlen, épp hogy egy lombkoronára elegendő. lényem át nem hatol rajta, mert a szomjas falevelek kusza ereikbe kacagva fényemből szintetizálnak. mandarin szemem fakó kéked öle maszkolja… öngyászom ez, s bennem egy idegen a gitárt mollra hangolja. 0112 2023 l’amb
sziluett
most téged kapott el a pillanat; sötétkamrájába hívott, megörökített. dermedt, statikus a kép. alá mit írhatnék? tragikus, de a kompozíció már így marad: a test lebeg, a lélek fókuszon kívüli köré könnyes fényfoltok vetülnek. 0102 2023 l’amb #szelfuttahu
félszek (filter)
egóm merev, beveri fejét a korba: nyűge, hogy nem bírja már elviselni agg, rongyos énem. kit verek át, ha profilképnek, vén fejemmel feltöltöm majd tizenéves képem? 1228 2022 lamb
meddig él
meddig él ki rosszul alszik s meddig halott aki él, és ez a szent? ha imára kulcsolja kezét kívül bíbort ölt, becsapva lelkét: mint csomagolásba burkolt penész. sírbolt ez már, így vagy úgy mindegy is ha lüktet, vagy szikkadt az ér, kérded, meddig él ki rosszul alszik, kérdem, meddig halott aki él? 1024 2022 l’amb
eco mód
hűtőm, léhűtőm mondd, mit egyek?! az igazságot keresem benned is, remélem kong ott valami. tekerem, de csak a gazságot lelem: megfagysz, jéghideg! langyos, langyos, melegszik, üresség, tűzforró! megvagy: leereszteni, kifosztani téged is könnyebb, mint feltölteni – értelemmel. 1023 2022 l’amb
vetett ágyban mellébeszéd
vetett az ágy, reggeli a kávé, álmos-omlós a gondolat, még forró a croissant is, tölteléke édes: de jó, hogy féktelen e tüdőbe áramló levegő, és hogy odakint az eső…, csak ess! bevackolok. mellettem egy gyöngédségbe mártott szív. mi több – lehet –, amire még vágyom: tetteinkben ne a vágy, hanem az értelem domináljon? – csudát! azt a vágyat már elengedtem... még forró a croissant, tölteléke édes: jól laktam kedves, már csak a szemem az ami éhes. 0514 2021 L’ambrus
hungarizómák
fa szizmok, föld fölötti módosult szárak tékozló torz rizómák erre születtek: port szívnak, s kurvát keményen tarackra vágnak. korrupt itt még a napfény is, mely rügyezteti őket. megfent ásó, nyaktiló segíthet? nem elég itt (kia')babám, ha az „ezek bazdmeg" kiszalad. a kurvaanyázás kontraproduktív, és erőtlen. – mi más marad? 0916 2022 l’amb
koffein h(átra)arc
kemény vagyok nem iszom kávét nem! kibírom, mert kemény vagyok ...attól még kemény vagyok, mostantól megint egy darabig. 0915 2022 l’amb
mesehős kispadon
meríthetne az undor túlcsorduló vödréből, s köphetne valami ide illőt, valami frappánsat az egyszavas egoista mémekből – s mint valami magasztos szellem, átterelhetné a nyájat a kordon mögül egy emelkedettebb jellem felé… de rajta nem vágott ért a reverzális: mert hite már a hazugságok előtt bevésődött. 0908 2022 l’amb
furcsa lények egy Budapest nevű – zárt – palackban
Győrben születtem. Sokáig dolgoztam, s éltem Budapesten. Most ott élek, ahová hazamegyek, ahol a kedves szeretettel vár, ölel otthonom Székesfehérvár. Mindhárom várost – ahogy a sors hozza hol szívemen, hol a hátamon: viselem. Szememben a főváros, és a vidék: egy, és rangjukban lakóik mind: sorstársak, emberek. Magyar vagyok-e? ha kell a keret, és szíved így nyugodt, az vagyok: Márainál sem hontalanabb, sem magyarabb nem vagyok. Itt születtem, hazámnak hátat nem fordítok. De megbillent a kép! Amit egyesek itt magukról festenek – a honon belül: szürreális. Hirdetik magukról, hogy ők nem magyarok, ők büszke budapestiek! Ej! – külön(b) eredetük is van. Magukat így nevezik: a „zellenzékiek” – Elit ez a köpeny, de rideg és átlátszó – nem csak pártost, de pártatlant egyaránt – mélyen elszomorít, megaláz, degradál, s kirekeszt. – ez a „másság”, ez a „nemesség”. Hát hová tekeredik haza a köldök, a dacos burokban, az intelligencia gyűrött bugyrában? Ó, megérteni elvük, s egyszersmind megérteni nyelvük – Barátaim, hát mi nem egy közös nyelvet beszélünk? Mióta anyanyelv a politika? Mióta anyanyelv a kirekesztés Mióta anyanyelv a gyűlölet? Mióta anyanyelv az elszigetelődés? Nem, nem… nem érdemlitek. Ti, akik buzgón fennen hangoztatjátok származásotok, szátokra véve fővárosunk szent nevét, ti nem magyarok…, ti „különbek”, ti a „minden” vagytok, – csak (épp) nem budapestiek. 0411 2022 l'amb Ezt a költeményt a magyar költészet „haldokló" napjára írtam. Mélységesen elszomorít, hogy a politika lett az anyanyelv. Nem „látunk" mást csak balt, és jobbot. A szeretet kiveszett, a gyűlölet maradt, és vele a fájdalom. Ez a haza –számomra–, így a szívemben lyukas haza.
#hülyeruszkipicsák
/szívemnek – gyöngy – iluskái/ felfohászkodás: költő, ügyelj, gondosan fogalmazz! légy kíméletlen, s ha a helyzet úgy kívánja: ne dugd virág valagába érdes nyelvedet! ideg, te pedig gyakran hevülj, és mint kígyó köpj ocsmány pofájukba bénító mérget! orosz luvnyák! – ti, akik oligarchák seggében éltek, instalovon pucsítva tengetitek a hátralévő élet ráncfelvarrt napjait, halljátok savaim – túl az agyhalálon problémátok mi lehet égetőbb? – ezen keserves sorsdöntő órákban. chanel! a coco – annak hiánya. törülgeti is vala valagát, keserv keservét, felszakadó könnyeit a bűn. az ukrán aki „náci” – nem édes. a francia aki kollaboráns – oldalamhoz, eddig jól simult. – negédes. bosszúolló: rideg, nyír, a táska cserzett bőrén szalad, s követi őt a többi teenfluenszer: azta! minő „kemény” példát statuál – a gaz! az ukrán vér ezzel posztjukhoz – lelkük? –, duplán tapad. 0408 2022 l’amb
huh, nahát, meghaltam!
tökéletes voltam? – hát nem. hagytam itt valami értéket? – talán, remélem. nem komoly a halál, csak ha komolyan veszed. a „linknek” még nincs itt az ideje. aggódj, mert még élek. /kegyes vagy sors, hogy ezt még – wordpressbe – engeded tördelnem./ 0331 2022 l'amb
nem különösebben kedvelem a „ha ezt az üzenetet olvasod, akkor én már nem élek (nemi életet)” kezdetű búcsúleveleket, éppen ezért is kezdem úgy mondandómat – oldva ezzel egy kicsit az esemény tragikussá berögzült élét –, hogy: huh, nahát meghaltam!
az igazat meghalva (szóvicc) nagyon nehéz úgy írni, hogy már nem élsz, tehát gondolom felfogtad, hogy ezt még „azt” megelőzően teszem. de előbb vagy utóbb eléd kerül „ez” (és ha újra, akkor már igaz), és el kell fogadnod a tényt hogy már nem élek.
arról nem igazán adhatok neked leírást, hogy milyen ideát, mert ahogyan nem mondják, még senki nem köhögött vissza, alulról szagolt ibolyát: nem jött vissza úgy isten igazából (leszakadt karú zombiként se), vagy fotózta le lógó belekkel, kifakadt aggyal a túlvilágot, hogy hiteles információkat közöljön a kiszakadt lélek hogyan s továbbjáról. még nincs biztonságos kapcsolat, sem a mennyel, sem a pokollal.
van-nincs, teljesen mindegy: nekem bizonyosan jobb itt – legalábbis remélem. (csend van és nyugalom, így képzelem)
fájdalmas-e a halál pillanata? (majd megtudod, és rögtön el is felejted) a haláltusám élményét még az élő felem hordozza, így erről megint csak nem tudok számodra kielégítő információval szolgálni. a holt felem élőbb (a google docs rám erőltetné: felemelőbb – és talán hagynom kéne), mint az élő valaha is volt.
milyen volt az élet? mondhatom: küzdelmes. örök harc a korlátokkal, anyagi, és emberi (jellemi) értelemben.
most megint be kell, hogy hunyjam a szemem, mondogatnom kell még magamnak, hogy: már nem élek, én már nem élek, ez már nem élet, – azért hogy halotti szkriptemben amennyire ez lehetséges hiteles maradjak.
van valami megnyugtató ebben a hűvös mantrában: levethetem azt a rút köntöst amit rám akaratomon kívül szabtak. itt már nem kell a képmutatás zubbonyát magamra öltenem, itt már nincs szükség a társadalmi normáknak nevezett kusza szabályok, kényszerek betartására, itt pőrén, materiális béklyók nélkül végre igazán szabadon lehetek, mondhatni: lebegek. (igaz míg éltem sem voltam egy szabálykövető, és ami a szívemen…, az naplómban, és költeményeimben).
szeretem a holtakat: tanítanak. míg éltem, többet kaptam tőlük mint bármely élőtől (kis túlzással, mert akad kivétel). a megboldogultak közül (most döbbenek rá mennyire kedves, és kifejező ez a szó) néhányat had említsek: márai sándor, reményik sándor, babits mihály, fenyő lászló, török sophie, weöres sándor van ebben valami édesen-kesernyés fricska is, utóíz az élők felé (abban, hogy a holtak többet nyújtanak).
ezért is gondolom úgy, hogy amit én adok, az most nyer(he)t értéket. mert eddig nem tudtál magadra venni, mert túl elfoglalt voltál, vagy csak felületes, vagy elfogadni: mert ráadásként irigy is, vagy az értékrended más: még nem nemesedett a kellő szintre – ne szívd mellre, mindegy: szívd. tehát lelkedet, még egy kis időre a pincében kell tartani. aki pedig életemben megvetett, lenézett, annak halálomból sem adhatok sokkal többet, csak lelkének némi megnyugvást: nyugi lelépett a fickó, – végre.
kell a halál, hogy úgy nézzhess rám, hogy már nem jelentek számodra veszélyt, konkurenciát. a halott felé pedig épeszű ember már nem könyököl, mert nincs értelme, és amúgy is: kontraproduktív.
mit adok, mit adhatok most neked? némi életbölcseletet, tapasztalatot, lelki támaszt a nehezebb napokra, és egy társat aki ott lesz majd veled (ha akarod, ha hagyod) írásaimban, fotográfiámban, zen… (és itt csönget az auchanos fickó, ezt most még beengedem… a két üveg akciós, díszdobozos chivas regal kíséretében) …tehát zenémben, feltéve ha sikerül befejezem azt még a „rendes” exit előtt.
mitől lesz rendes az exit? ha elaludtam csendben: az nektek „jó”, legalábbis úgy hiszem könnyebb. ha más „kifinomultabb” eszközhöz kellett folyamodnom az némileg nehezebb (esetleg: fúj, az undibb), azért pedig szíves elnézést kérek – de tényleg (szivacs, felmosószer és vödör akad a mosogató alatt). a mentősök vérprofik ebben.
onnan fogod tudni, hogy halálom már végérvényű, ha ezen szkriptet automatikusra állított posztban (kb. egy hónap social inactivity után) újra olvasod (ó, te modern világ: közösségi végrendelet), és rendelkezésem az alábbiakban további instrukciókkal is tűzdelt lesz. (vagyis kívánságként itt áll majd: mit kíván, akit – talán – magyar nemzett, az itt maradt hagyatékkal belinkelve). (naplóm, költeményeim, fotóim, zeneszerzeményeim tekintetében.)
nem vagyok én cigánycsászár
nem vagyok én cigánycsászár, ne is emeljetek oszló tetememnek – sivakasi gold – gránit palotát. távol álljon tőlem mindennemű fényűzés levegővételen innen és azon túl: lelkem nyugvásának épp elég, ha elszórjátok hamvaim valahol a szerény duna partján... s ha akad köztetek olyan, akit gyakran szólít külhonba az út, és poggyászába külön költség nélkül belefér törékeny urnám, és így vagy úgy terhére sem vagyok, akkor hintsen el inkább, óceánnak szelíd, még – emberi lábnyommal – nem szennyezett csillogó, hullámok vetette ágyán. 0327 2022 l’amb.
(keserű ünnep) költőnek lenni
tálcán kínálod a lelked ördögnek: az embernek. túlméretezett céltábla vagy, melyen köpést gyakorolnak a „bölcsek”. s amazok..., a titkon követők: a némák, a rettegők, a lapulók, a gyávák s az irigyek mind botlásod lesik. keserű ünnep ma költőnek lenni, keserű ünnep volt mindig is a nyilvános kövezés. a kőhajítók felé fordulok, de arcomba már a kő sem repül. 0323 2022 l’amb.
a vőfély
kedves egybegyűrtek, ennek az egésznek itt – lényegében – semmi értelme... és nem fáj semmim, de tudatom... mármint úgy értem, de: a tudatom. na szóval, kijjé’ lesza’ bodri lánca, a menyasszony béna tánca, a villanyrezsó, s a faux bold welcome szignós, cipőtalpról szart elkenő – gyékény? ez így előre, még időben van (csak szólok...). lábjegyzet: a jól időzített elválás bizonyos esetekben, mint pl. ez itt: kifizetődőbb. stb. – éljen az ifjú pár. 0308 2022 l'ambrus (egy barátnak: jár a 10%)
összegezném
az oltatlan nem ember, a vallástalan nem ember, a pártatlan nem ember. nem ember. nem! nem! nem! nem ember! – anya, kérlek, kikapcsolnád a tévét? – örökre. 1119 2021 l’ambrus