se a szemed, se a szád, se a szénád

sötét nagyúr hosszú-redős 
fátyla, ereje lebben
alatta oltári a szag, balján 
orbán lépked.

beterít itt minden „szentet” 
a balog félék dogmája: 
fosszagú a politika és 
az egyház násza. 

meddig ér a zsinat? 
mennyi mocskot fed be?
meddig ér isten szoknyája?
alá a molesztált fiúk is beférnek?

meddig tetszik imádkozni, 
gondolkodni, olvasni, és –
remélhetőleg – zokogni
a megfélemlített gyerekek 
csendjében? 

csak képzelem,
micsoda ajándék ez a csend 
önnek, neked, uram!?

se a szemed, 
se a szád, se a szénád...
nem áll jól neked, „uram".

0215
2024
l’amb

Isten kertjében

Hamis emlékképeket ültetek,
Ahogy Isten ülteti virágait
Hogy legyen valami szép is a kertben
Amire öregkoromban emlékezhetek.
Amiről nem tudom majd eldönteni 
Valódi vagy sem, de legalább szép, és 
Bárgyú mosollyal, fogak nélkül
Ülök majd egy kopott fotelban,
Hámló bőrrel, pókhálóval a fejemen,
Alám folyik a levem, büdös is vagyok, visszataszító, kiszolgáltatott és magatehetetlen. 
Akaratom ellenére, szeretetből tartanak életben: rántott hús helyett pépes étellel etetnek.
Senkit nem ismerek fel, de kényszeredetten
Mosolygok ködszürke szemmel:
Egy haldokló magányában pörgetem
Mindazt ami meg nem történt, mindent
Ami valótlan, ami értelmetlen.

0210
2024
l'amb

kinek a kegyelem

ha a pápa jön, kati keze megszalad
mosolyogva kaligrafál a toll  
a megbocsátás szelektív kacsója-kegye 
alatt. távolban egy furulya
szól: jános bácsi, jános bácsi
kelljen fel, ártatlanul jönnek,
mennek megrontva a 
bicskei gyerekek. 
– kegyelem.
0206
2024
l'amb

a jó, kinek áll jól?

a jó, kinek áll jól
az édesnek, az anyádnak?

kukorékol a kakas, 
belé már a haj(j) se jár.
száraz, szikkadt a kenyér:
herét cserélnek a vének, valamit
még mekegnek is, de
kinek jó ez, és miért?

a jó, kinek áll jól, az édesnek, 
az anyádnak?

0205
2024
l’amb

barátom

barátom a csend, de néha
ő is túlontúl hangos. belül kiabál.
száját könnyűszerrel 
be nem foghatom: fülek-, 
agy nélkül kellene
élnem, vagy egyáltalán…

0407
2023
l’amb

nem rúg belém

hónapok óta nem rúg belém…,
beléd rúgok hát én,
ihlet! megihletem önmagam s
bebizonyítom, hogy nélküled,
sugalom nélkül, semmi – 
üres fecsegés – a költő
kifordított citrom, hús nélkül.

0405
2023
l’amb

Ó ti tiszteletre méltó kurva keresztények,

az isten „áldjon” meg benneteket!
agancsos kapuk alatt
szolgáljátok az urat, s az úr így-úgy majd
a földi közönséges közösség erejével
viszonozza azt néktek!

…és lőjétek pofán a nyulat, zabáljatok, gyilkoljatok,
lopjatok, hazudjatok, molesztáljatok gyermekeket
titkoljátok, ferdítések a tényeket!

zúgjon a közhely: „az igazságot hirdessük
alkalmas és alkalmatlan időben" – mily finom anyag!
szövete tartós hazugságból szőtt.

isten! vakondokok istene,
hangyák(ok) istene,
fűszálak istene,
akármi(stene)... 

a belső békét keresed? 
nem leled? – veszett allél,
megértem

0313
2023
l’amb

Anyám bekövet

ne kövess anyám, ne kövess! ne
oszd, ne lájkold bejegyzéseimet.

felfohász: ne fúljon ki a strófa
s a mondandó, elmondom miért ne:

sok dolgot írok, még többet gondolok,
amit le nem írok csak az az érdekes, 

az az igaz, ami a gaz!

de én csak a szennyemet
rázom itt halomba, a gyom ami belül 
gyökeret vert, ki nem írhatom.

0313
2023
l’amb

az finom lesz!

csatt, csatt, csatt
csattog a fityma meg a makk
de ez nem pornó
ez irodalom…

kommunikáljunk, közeledjünk
normalizálódjon a helyzet, 
senki többet, senki szebbet
nem is követelhet.

D(é) az Egy – petőfi a fétise, egójával kitölti
e kicsinyke teret, s az éhezők
viadalából a magvak – termékeny vagina helyett –, 
a szőnyeg alá repülnek.

csatt, csatt, csatt!
csattog a fityma meg a makk
de ez nem pornó
és nem is irodalom.

0214
2023
l’amb

mandarin szemem…

mandarin szemem fakó
kéked öle maszkolja, s birtokába vesz
mint lehulló falevelet,
a rothadás.

sugaram gyenge,
erőtlen, épp hogy egy
lombkoronára elegendő.

lényem át nem hatol rajta,
mert a szomjas falevelek
kusza ereikbe kacagva
fényemből szintetizálnak.

mandarin szemem fakó
kéked öle maszkolja…
öngyászom ez, s bennem egy idegen
a gitárt mollra hangolja.

0112
2023
l’amb

sziluett

most téged kapott el a pillanat;
sötétkamrájába hívott,
megörökített.

dermedt, statikus a kép.
alá mit írhatnék?

tragikus, de a kompozíció
már így marad:

a test lebeg, 
a lélek fókuszon kívüli
köré könnyes fényfoltok vetülnek.

0102
2023
l’amb
#szelfuttahu

félszek (filter)

egóm merev, 
beveri fejét a korba:

nyűge, hogy nem bírja már elviselni
agg, rongyos énem.

kit verek át, ha profilképnek,
vén fejemmel feltöltöm majd
tizenéves képem?

1228
2022
lamb

meddig él

meddig él ki rosszul alszik
s meddig halott aki él, és ez a szent?
ha imára kulcsolja kezét
kívül bíbort ölt, becsapva lelkét:
mint csomagolásba burkolt penész.

sírbolt ez már, így vagy úgy
mindegy is ha lüktet, vagy
szikkadt az ér, kérded,
meddig él ki rosszul alszik,
kérdem, meddig halott aki él?

1024
2022
l’amb

eco mód

hűtőm, léhűtőm
mondd, mit egyek?!
az igazságot keresem
benned is, remélem
kong ott valami. tekerem,
de csak a gazságot lelem:
megfagysz, jéghideg!
langyos, langyos, melegszik,
üresség, tűzforró! megvagy:
leereszteni, kifosztani
téged is könnyebb,
mint feltölteni –
értelemmel.

1023
2022
l’amb

vetett ágyban mellébeszéd

vetett az ágy, reggeli a kávé,
álmos-omlós a gondolat, még forró
a croissant is, tölteléke édes:

de jó, hogy féktelen
e tüdőbe áramló levegő, és
hogy odakint az eső…, csak ess!

bevackolok. mellettem
egy gyöngédségbe mártott szív.
mi több – lehet –, amire még vágyom:
tetteinkben ne a vágy, hanem
az értelem domináljon?  – csudát!
azt a vágyat már elengedtem...

még forró
a croissant, tölteléke
édes: jól laktam
kedves, már csak a szemem az ami
éhes.

0514
2021
L’ambrus

hungarizómák

fa szizmok,
föld fölötti módosult szárak
tékozló torz rizómák

erre születtek:
port szívnak, s kurvát
keményen tarackra vágnak.

korrupt itt még a napfény is, mely
rügyezteti őket.
megfent ásó, nyaktiló
segíthet?

nem elég itt (kia')babám, ha az „ezek
bazdmeg" kiszalad. 

a kurvaanyázás kontraproduktív, 
és erőtlen. – mi más marad?

0916
2022
l’amb

koffein h(átra)arc

kemény vagyok
nem iszom kávét
nem! kibírom, mert
kemény vagyok

...attól még kemény
vagyok, mostantól
megint egy darabig.

0915
2022
l’amb

mesehős kispadon

meríthetne az undor túlcsorduló vödréből,
s köphetne valami ide illőt, valami frappánsat
az egyszavas egoista mémekből –

s mint valami magasztos szellem, 
átterelhetné a nyájat a kordon mögül
egy emelkedettebb jellem felé…

de rajta nem vágott ért a reverzális:
mert hite már a hazugságok 
előtt bevésődött.

0908
2022
l’amb

furcsa lények egy Budapest nevű – zárt – palackban

Győrben születtem. Sokáig dolgoztam,
s éltem Budapesten. Most ott élek, ahová
hazamegyek, ahol a kedves szeretettel vár,
ölel otthonom Székesfehérvár.

Mindhárom várost – ahogy a sors hozza
hol szívemen, hol a hátamon: viselem.

Szememben a főváros, 
és a vidék: egy, és rangjukban
lakóik mind: sorstársak, emberek.

Magyar vagyok-e? ha kell a keret,
és szíved így nyugodt, az vagyok:
Márainál sem hontalanabb, sem
magyarabb nem vagyok.

Itt születtem, hazámnak
hátat nem fordítok.

De megbillent a kép! Amit egyesek itt
magukról festenek – a honon
belül: szürreális.

Hirdetik magukról, hogy
ők nem magyarok, ők büszke
budapestiek! Ej!
– külön(b) eredetük is van. Magukat
így nevezik: a „zellenzékiek” –

Elit ez a köpeny, de rideg és átlátszó –
nem csak pártost, de pártatlant egyaránt –
mélyen elszomorít, megaláz,
degradál, s kirekeszt. – ez a „másság”,
ez a „nemesség”.

Hát hová tekeredik haza a köldök,
a dacos burokban, az intelligencia
gyűrött bugyrában?

Ó, megérteni elvük, s egyszersmind
megérteni nyelvük – Barátaim,
hát mi nem egy közös nyelvet beszélünk?

Mióta anyanyelv a politika?
Mióta anyanyelv a kirekesztés
Mióta anyanyelv a gyűlölet?
Mióta anyanyelv az elszigetelődés?

Nem, nem… nem érdemlitek.

Ti, akik buzgón
fennen hangoztatjátok származásotok,
szátokra véve fővárosunk szent nevét,
ti nem magyarok…, ti „különbek”,
ti a „minden” vagytok, – csak (épp)
nem budapestiek.

0411
2022
l'amb

Ezt a költeményt a magyar költészet „haldokló" napjára írtam. Mélységesen elszomorít, hogy a politika lett az anyanyelv. Nem „látunk" mást csak balt, és jobbot. A szeretet kiveszett, a gyűlölet maradt, és vele a fájdalom. Ez a haza –számomra–, így a szívemben lyukas haza.

#hülyeruszkipicsák

/szívemnek – gyöngy –  iluskái/

felfohászkodás:
költő, ügyelj, gondosan fogalmazz!
légy kíméletlen, s
ha a helyzet úgy kívánja:
ne dugd virág valagába érdes nyelvedet!

ideg, te pedig gyakran hevülj, és mint kígyó
köpj ocsmány pofájukba bénító mérget!

orosz luvnyák!

– ti, akik oligarchák seggében éltek,
instalovon pucsítva tengetitek
a hátralévő élet ráncfelvarrt napjait, halljátok savaim –

túl az agyhalálon problémátok
mi lehet égetőbb? – ezen keserves sorsdöntő órákban.

chanel! a coco – annak hiánya.
törülgeti is vala valagát, 
keserv keservét, felszakadó könnyeit a bűn.

az ukrán aki „náci” – nem édes.
a francia aki kollaboráns – oldalamhoz, eddig jól simult.
– negédes.

bosszúolló: rideg, nyír, a táska cserzett bőrén
szalad, s követi őt a többi teenfluenszer:

azta! minő „kemény” példát statuál – a gaz!

az ukrán vér ezzel
posztjukhoz – lelkük? –,
duplán tapad.

0408
2022
l’amb

huh, nahát, meghaltam!

tökéletes voltam? – hát nem.
hagytam itt valami értéket? – talán, 
remélem. 

nem komoly a halál, csak 
ha komolyan veszed.

a „linknek” még nincs itt 
az ideje. aggódj, mert 
még élek.

/kegyes vagy sors, hogy ezt 
még – wordpressbe – engeded
tördelnem./

0331
2022
l'amb

nem különösebben kedvelem a „ha ezt az üzenetet olvasod, akkor én már nem élek (nemi életet)” kezdetű búcsúleveleket, éppen ezért is kezdem úgy mondandómat – oldva ezzel egy kicsit az esemény tragikussá berögzült élét –, hogy: huh, nahát meghaltam!

az igazat meghalva (szóvicc) nagyon nehéz úgy írni, hogy már nem élsz, tehát gondolom felfogtad, hogy ezt még „azt” megelőzően teszem. de előbb vagy utóbb eléd kerül „ez” (és ha újra, akkor már igaz), és el kell fogadnod a tényt hogy már nem élek.

arról nem igazán adhatok neked leírást, hogy milyen ideát, mert ahogyan nem mondják, még senki nem köhögött vissza, alulról szagolt ibolyát: nem jött vissza úgy isten igazából (leszakadt karú zombiként se), vagy fotózta le lógó belekkel, kifakadt aggyal a túlvilágot, hogy hiteles információkat közöljön a kiszakadt lélek hogyan s továbbjáról. még nincs biztonságos kapcsolat, sem a mennyel, sem a pokollal.

van-nincs, teljesen mindegy: nekem bizonyosan jobb itt – legalábbis remélem. (csend van és nyugalom, így képzelem)

fájdalmas-e a halál pillanata? (majd megtudod, és rögtön el is felejted) a haláltusám élményét még az élő felem hordozza, így erről megint csak nem tudok számodra kielégítő információval szolgálni. a holt felem élőbb (a google docs rám erőltetné: felemelőbb – és talán hagynom kéne), mint az élő valaha is volt.

milyen volt az élet? mondhatom: küzdelmes. örök harc a korlátokkal, anyagi, és emberi (jellemi) értelemben.

most megint be kell, hogy hunyjam a szemem, mondogatnom kell még magamnak, hogy: már nem élek, én már nem élek, ez már nem élet, – azért hogy halotti szkriptemben amennyire ez lehetséges hiteles maradjak.

van valami megnyugtató ebben a hűvös mantrában: levethetem azt a rút köntöst amit rám akaratomon kívül szabtak. itt már nem kell a képmutatás zubbonyát magamra öltenem, itt már nincs szükség a társadalmi normáknak nevezett kusza szabályok, kényszerek betartására, itt pőrén, materiális béklyók nélkül végre igazán szabadon lehetek, mondhatni: lebegek. (igaz míg éltem sem voltam egy szabálykövető, és ami a szívemen…, az naplómban, és költeményeimben).

szeretem a holtakat: tanítanak. míg éltem, többet kaptam tőlük mint bármely élőtől (kis túlzással, mert akad kivétel). a megboldogultak közül (most döbbenek rá mennyire kedves, és kifejező ez a szó) néhányat had említsek: márai sándor, reményik sándor, babits mihály, fenyő lászló, török sophie, weöres sándor van ebben valami édesen-kesernyés fricska is, utóíz az élők felé (abban, hogy a holtak többet nyújtanak).

ezért is gondolom úgy, hogy amit én adok, az most nyer(he)t értéket. mert eddig nem tudtál magadra venni, mert túl elfoglalt voltál, vagy csak felületes, vagy elfogadni: mert ráadásként irigy is, vagy az értékrended más: még nem nemesedett a kellő szintre – ne szívd mellre, mindegy: szívd. tehát lelkedet, még egy kis időre a pincében kell tartani. aki pedig életemben megvetett, lenézett, annak halálomból sem adhatok sokkal többet, csak lelkének némi megnyugvást: nyugi lelépett a fickó, – végre.

kell a halál, hogy úgy nézzhess rám, hogy már nem jelentek számodra veszélyt, konkurenciát. a halott felé pedig épeszű ember már nem könyököl, mert nincs értelme, és amúgy is: kontraproduktív.

mit adok, mit adhatok most neked? némi életbölcseletet, tapasztalatot, lelki támaszt a nehezebb napokra, és egy társat aki ott lesz majd veled (ha akarod, ha hagyod) írásaimban, fotográfiámban, zen… (és itt csönget az auchanos fickó, ezt most még beengedem… a két üveg akciós, díszdobozos chivas regal kíséretében) …tehát zenémben, feltéve ha sikerül befejezem azt még a „rendes” exit előtt.

mitől lesz rendes az exit? ha elaludtam csendben: az nektek „jó”, legalábbis úgy hiszem könnyebb. ha más „kifinomultabb” eszközhöz kellett folyamodnom az némileg nehezebb (esetleg: fúj, az undibb), azért pedig szíves elnézést kérek – de tényleg (szivacs, felmosószer és vödör akad a mosogató alatt). a mentősök vérprofik ebben.

onnan fogod tudni, hogy halálom már végérvényű, ha ezen szkriptet automatikusra állított posztban (kb. egy hónap social inactivity után) újra olvasod (ó, te modern világ: közösségi végrendelet), és rendelkezésem az alábbiakban további instrukciókkal is tűzdelt lesz. (vagyis kívánságként itt áll majd: mit kíván, akit – talán – magyar nemzett, az itt maradt hagyatékkal belinkelve). (naplóm, költeményeim, fotóim, zeneszerzeményeim tekintetében.)

nem vagyok én cigánycsászár

nem vagyok én cigánycsászár,
ne is emeljetek oszló tetememnek –
sivakasi gold – gránit palotát.
távol álljon tőlem mindennemű
fényűzés levegővételen innen és
azon túl: lelkem nyugvásának épp elég, ha
elszórjátok hamvaim valahol
a szerény duna partján...

s ha akad köztetek olyan, akit gyakran szólít 
külhonba az út, és poggyászába 
külön költség nélkül belefér törékeny urnám, 
és így vagy úgy terhére sem vagyok, akkor
hintsen el inkább, óceánnak szelíd, még –
emberi lábnyommal – nem szennyezett 
csillogó, hullámok vetette ágyán.

0327
2022
l’amb.

(keserű ünnep) költőnek lenni

tálcán kínálod a lelked 
ördögnek: az embernek.
túlméretezett céltábla vagy, melyen 
köpést gyakorolnak a „bölcsek”. 

s amazok..., a titkon követők: 
a némák, a rettegők, a lapulók, 
a gyávák s az irigyek mind 
botlásod lesik.

keserű ünnep ma költőnek lenni,
keserű ünnep volt mindig is
a nyilvános kövezés.

a kőhajítók felé fordulok, de 
arcomba már a kő sem repül.

0323
2022
l’amb.

a vőfély

kedves egybegyűrtek, ennek az egésznek itt
– lényegében – semmi értelme... 

és nem fáj semmim, de tudatom... 
mármint úgy értem, de: a tudatom. 

na szóval, kijjé’ lesza’ bodri lánca, 
a menyasszony béna 
tánca, a villanyrezsó, s a faux bold 
welcome szignós, cipőtalpról
szart elkenő – gyékény?

ez így előre, még időben van 
(csak szólok...). 

lábjegyzet: a jól időzített elválás 
bizonyos esetekben, mint pl. 
ez itt: kifizetődőbb.

stb. – éljen az ifjú pár.

0308
2022
l'ambrus

(egy barátnak: jár a 10%)

összegezném

az oltatlan nem ember,
a vallástalan nem ember,
a pártatlan nem ember.

nem ember.
nem! nem! nem!
nem ember!

– anya, kérlek, kikapcsolnád
a tévét? – örökre.

1119
2021
l’ambrus