komoly dilemma előtt állok. műtrágyává legyek, avagy hamu(ká)vá? locsoljanak kimúlt-dermedt testemre kálium-hidroxidot, vagy pernyévé perzseljenek gyászoló rokon-kezek? kényszermérlegre taszít a halál: előbbinél sóvá, aminóvá re-manifesztálva egy életnyi erőlködést, mely még egy veteményesre való koktélparadicsomnak minőségi tápanyaga lehet, míg utóbbinál hamvaim híveim könnyes polcára porcicát gyűjtő hamuvederként települnének. mígnem... – valaki véletlen – egy vasárnapi nagytakarítás közepette könyökével szellemszájba nem ver, s a porszívó gyomra – nagyot nyögve – hamvaimtól megtermékenyülne. 0626 2023 l'amb
Címke: Vers
drágáim…, panel lágy
ölébe sz@rult sorstársak!
nem jól aludtam. dühödten, fáradtan ébredtem. éreztem, csipában teli lesz ez a nap. – természetbarátoknak fordítva is dalol ez a „madár” – tudjátok, vékonyak itt a falak. még a szar is áthallik: a gatyán átsprintelő metán, a szomszéd falun érett szofisztikált kacaja, a macska parkettán guruló fém gombolyaga, a kopogó papucs, s az utána guruló henger, a gyógyszerem, a vizelet egymás fejére csobogtatása, az otthon magányában hátrahagyott kutya fájó vonyítása. halljátok (ti is), vonyítok én is! papírvékonyak a falak! s míg a lift a mennyből a földszintre ér remélhetőleg a tapintat, s az intelligencia is szintet lép, felfelé! mert türelmem bár az ózont hasítja, véges. bizakodom, hogy te is felfogod: ez nem egy tanya, ahol tíz után megengedett a nyerítés. itt nem dörömböl be petőfi papucsban, hogy „csendesebben vigadjanak”, csak én. kidülled a szem? mostanra közelebb hajolsz, már a lehelleted érzed. keresed ki írhatta ezt a mocskot, ki véste a lift beszűkült falára, hogy tágítsa bennünk az intellektuális teret. megmondom azt is, ne keresd… tízpontos fraktúrral mondandóm végére vésem. 0313 2023 l’amb
ezt a költőt
ezt a költőt nem tántorítja el a magnemértettség (sic!) ködfátyla, nem módosít, nem idomul, rímre pöcsbajszot söm' pöndörít. szája sem remeg…, csak közönnyel konstatálja, hogy megint egy dilettáns, aki gondos gondolat szaftjában üvegszemet – hiába is – tunkol. helyette – tudomisén –, éppenséggel szippanthatna, vagy pecázhatna is, valahol valamit. 0102 2023 lamb
sziluett
most téged kapott el a pillanat; sötétkamrájába hívott, megörökített. dermedt, statikus a kép. alá mit írhatnék? tragikus, de a kompozíció már így marad: a test lebeg, a lélek fókuszon kívüli köré könnyes fényfoltok vetülnek. 0102 2023 l’amb #szelfuttahu
félszek (filter)
egóm merev, beveri fejét a korba: nyűge, hogy nem bírja már elviselni agg, rongyos énem. kit verek át, ha profilképnek, vén fejemmel feltöltöm majd tizenéves képem? 1228 2022 lamb
eco mód
hűtőm, léhűtőm mondd, mit egyek?! az igazságot keresem benned is, remélem kong ott valami. tekerem, de csak a gazságot lelem: megfagysz, jéghideg! langyos, langyos, melegszik, üresség, tűzforró! megvagy: leereszteni, kifosztani téged is könnyebb, mint feltölteni – értelemmel. 1023 2022 l’amb
szilunak
én nem hiszem azt, hogy TE nácinak születtél, de a nyelved motoros, – amivel a kultúrát vágod –, vad. Hé! ke(d)vesebb is lehetnél, ott, „fent"! a te ízlésed: egy. a másé: kettő. látom, így formáltok: – minő a (f)uraságok egymást helyzetbe hozák’... – melyik here ül a lovon, annak szava stíl, s az amelyik hátat csutakol azé: a szar. most szitkod épp a „partiba" vágod és aztán? /tetszen úgy, vagy akár se..., szilu, mondod-é, ez biza kukázandó – nyolcvan százalék?!/ – mi a f. ütött beléd? 1108 2021 l’ambrus
mi ez, ha nem függőség?
beléd akarok lépni, belédhatolni. a beviteli meződön keresztül, de te csak szórakozol velem, mint szűz lány a szívószállal; és kegyetlen is vagy, mert le sem szarod az eszkalálódó elvonási tünetem. továbbá, az oldal kényszerített újratöltése is egy kudarc, mert csak erényövet villantasz felém: „erősítsd meg az adataidat az insta alkalmazással, hogy visszatérhess fiókodba!” – vissza a vaginába! ugyanakkor, kegyes is vagy hozzám, mert ihletet adsz..., arra, hogyan alázzalak. – te ribanc! 1105 2021 l’ambrus
a (le)hámozás napja volt
ma olyan napja volt...: hámozós. a túró rudival kezdte – különben..., én nem tudtam, hogy azt is lehet; üvegpohárba gyűjtötte a deres, roppanós csokiréteget –, majd a narancs következett: csak néztem, a pucolt gerezdekről a vékony hártyát, mily gondosan fejti le. köhögött. – a párhuzam, hogy néha én is úgy hámoznék: de a velejéig romlottat, meddig, s hogyan? 0610 2021 L’ambrus
keféjjé’ meg… (édes rózsám)
keféjjé’ meg – édes rózsám –, narancsédes fidelitas dorongja „kertemben” zamatos tavasz vár! – no’ erre…, biz még a NERek is kivirulnak – esztergom víg szele, Te! ki a szoknyám alá szimatolsz..., kockázd ki babám majd a videón, szinte arcod cirógatja a csupasz csúnyám – alliterál. néked puszi – angolosan ej! (tve) a bazilika architrávja meg csak szemérmesen pislog a tájra, ha tartása elengedné: leomlana reá, nyelvvel előre, a szilikon dombokra. hopp! megismert a csuhás, – na essem’ egy puskáspeti – statiszta volt. mikor szemérmesen megpillant odakint, a szerszámával felém (legyint.) ámen. de szerencse, hogy a nyugatos B. misi emlékháza, már nem fért el a kliptyébe’! – vagy csak unalomból nem értem a végére – itt a refrén gabitól: keféjjé’ meg – édes rózsám –, haecce’ élünk is. (meg nem is) aztán meg kesergünk, me’ rossz „nekünk” (meg nem is). 0902 2021 L’ambrus
időnként lehorgonyzom nálad
időnként lehorgonyzom nálad, és lerúgom magamról az éles peremű kagylók testét, – melyek kikezdik selyemfényű dongám, s lehúzzák elmém. – meglásd, hamarosan újra megvetem lábam aranyszín partjaidon! magány, írás, szabadságom! 1101 2021 l’ambrus
bárcsak…
bárcsak zsidó lennék. legalább a fájdalom, s a megvetettség kötne valahová. nem érzem gyökerem, s bár kallódó gyümölcseim látom, – őket el nem érem – csak a hátam sajog... bárcsak zsidó lennék. 1029 2021 l’ambrus
csak suttogd…
lélek
néma hangja szülte,
fül nem,
csak a belsőd hallja:
ember, nyelvedre
költeményem ne emeld! – csak magadban
suttogd, kérlek.
0412
2021
L’ambrus
naplóvers: (le)szívás
van itt valaki aki tüszőleszívásra jött, és készen áll? – nem, teszem fel a kezem. dr. árokszállási szól ki: “a zöldre álljanak, ki van írva...” mucsi még hozzá tenné: barmok ezek. de mi újra-újra itt vagyunk. vérvétel, (ez már) a sokadik első. kiszáradt növények kiszáradt nők, a szám is lassan, a kezem is hideg, a pad és a zuhany is: nincs itt az “in vitro ferti” dokink: a pócsi, és már nem is lesz: mert terhes – jó neki és a másik, ő is? – hirtelen „leterhesedett”. ez már majdnem fölöttébb... bár amennyi megtermékenyített petesejten ezek ülnek... – én így vagyok szarkasztikus: két nap alatt derül ki, hogy a főorvos a „ki a’ la kult” államilag generált helyzet miatt nem veszi át más orvos lombik betegeit, és persze ez a story, a fedő is a fazékra, hogy nincs aki a társadalom bazmeg-ére ejtsd: tb finanszírozva a megtermékenyített petesejtet defrostálja egy kurva mikróban, és beültesse – az álmokat.
0407 2021 L’ambrus
#nemvers #lombik #asszisztáltreprodukció #sote #szelfutta #kortars #lambrus
Szubjektív átbaszások
Pinát nyalt a Dénes kérdi, jól csinálom? – Persze, máshoz is ennyire értesz? 0217 2021 L’ambrus
Oltodiglan
honnan-e viruló vakcina csókolom – nem mindegy!? német, britt, kozák-e a harcos vagy csájníz, mint a pándém-káoszt szülő mely a szart is kigyűri belőled, – de én félek! jah! – hát ki nem – rühes anyja kínja, származási helye? olcsóbban beszerzem én... csak figyelj! Aliexpress, klikk, suchwort: anti scheiße gegen alle – de ingyen van! az a sok hülye... ahh so: akkor listára fel, beadassam? csak hass! csak hass! rám jó szeszil legalább még vagy hat hónapig, vagy csak holnapig? vagy a következő mutáns gruppenig leszünk mi együtt, egymásra utaltan immun(s)isak, a fejedre, úgy a hajad is szép de hát onnan rendelsz minden szart, most ez a shit mégis mennyiben más? én jobbat mondok: egy rész pfizer, kettő szputnyik, tetejébe B(i)BIBP(p), imának egy kis roma szoszimó és húzóra: Oltodiglan csapassuk — tezsvíreim! 0201 2021 L’ambrus #lambrus #nemvers #költészet #magyarköltő #magyarköltészet #vakcina #pfizer #kínaiszar #pandémia #szelfutta #szelfuttahu
Segítsd álmába . . .
/– „Egy” álmatlan éjszaka margójára –/
Tégy bármit, akár csodát !
Csitítsd, vagy fojtsd szorító hámba nyakát!
Zárd reá zilált szobájának nyikorgó ajtaját.
Ha kell hát korbáccsal, átokkal, vagy szitokkal kényszerítsd,
Küldd rá Isten ostorát, – kit Engadiban nevelt – , s úgy szelidítsd:
Húzd ki az összes méregfogát!
Csak hallgattasd már !
Álmatlan éjszakákba nyúló féktelen zúgását, mely
Fejemben mint kínai harangok tébolyítón kongva,
Csörtetve törnek álmomra, s benne kíméletlenül utat :
Nem kérte senki, S mégis rázzátok, tépitek e nyughatatlan urat:
Ki most szenved s alvásra vár.
Oltsd féktelen szomját !
Lármás gondolatoknak, melyek mint heves zápor
Arcomat ostromolják, s testem e hideg verítéknek lett
Most nem kívánt otthona; Torkomat szüntelen nyelésre
Késztitek, s mint maró sav belülről így emésztitek fel:
Álmomnak illékony alakját.
De ne szítsd tüzét !
Lobogó lángja már így is épp elég, s ahogyan önti belém
Gyúlékony hordalékát, melyet kreált, s filmként vetít most elém;
Unalmas, elnyűtt képkockái hosszasan helyben peregnek,
S mint utas ki rég fuvarra várt, – de csak az ördög ki arra tekereg: –
Hát kerüld nyakán az izzó fűzért!
Pusztítsd el földjét !
Vele szántóját-vetőjét. Vesd be sóval, vagy jegeld honát!
Döntsd le várát, kergesd ki hadát, s vele udvarát-bolondját.
De Itt ne ültesse burjánzó magját, ne szülhesse kínzó hangját,
Megfáradt birtokomon szavainak szaporulatát:
Vedd el mindenét!
Vesd örökös rabságba !
Őrült Perilloszi katlana: hogy vési : cikázó parazsait elmémbe!
Hogy hajszolja a szunnyadni vágyót kínzón, forogva vesztébe,
míg önkényes bírám gúnnyal teli kacajjal gondolatra újabbat szül,
s kerít hatalmába, így ítél: „Álmatlanság maradj felül!
Szórj új szikrát az ágynak forrongó foglyára!”
És segítsd át kegyesen :
Halálába vidd, s zuhanjon tudatom! Dobj neki mérget : pirulát – feketét!
Csak hajtsd el elmém sötét csarnokából végleg e galád bestiát :
Szaggasd le rólam éberítő takaróm ! És söpörd ki minden gondolatom :
Halld hát ! most testemből kilépve ez utolsó mondatot :
„Álmom mély, mélysége tenger s felszíne kies legyen!”
L’Ambrus
2019
2611
Én már elfeledtem . . .
/A kísértet/
Én már elfeledtem... boldognak lenni. Már nem tudom, hogyan kell... Jóízűt nevetni, vidáman dalolni, S derűre is csak hamisan tell. Én már elfeledtem élni... Már nem tudom, hogyan kell A jövőbe nézni, remélni, s bízni. De szeretni s ölelni – még – bírok, ha kell. Én már nem tudok élni, sem halni... Kísértet vagyok: ...céltalan bolyongok. S már elfelednék mindent, ami volt... Csak épp, feledni nem tudok. Én már emlékek szemébe nézni nem akarok! Hisz megnyugvást ott keresve sem kapok, Maradok így két világ közt: élve holt, kinek Szemeiben csak emlékként ragyog fel a hold.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
– 12
Akit minden jó megillet . . .
Akit minden jó megillet, Minden. Kit egy rossz szó nem érhet, Szenved. Kinek az érdek sosem önös, Eltűnik, Mint a víz: mi kezeim közül szökik Cseppenként. Lelked pohárként törik, Túlcsordul, Szilánkja bőröm alá kúszik: hasít. Fájdalom. Fájdalom...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
A költő megjegyzése : Rendszerint elkövetem azt a hibát, hogy a gondolatot, mely egy adott pillanatnak hevében fogan, a maga nemes egyszerű formájában, – tökélyében – : azt még faragom, módosítom, s tán ezzel : el is rontom. Ennél a költeménynél, ezt nem tettem. Így született meg, ilyennek lett : s hagyom, hogy éljen.
L’Ambrus
2020
0702
Mint annyian előttem…
Keresem én is...,
Ízlelem a levegőt.
Kapkodva lélegzem:
Már-már gépiesen veszem.
Belélegzem, kifújom...
– születek s átalakulok –,
S közben vizsgálom,
Figyelem, miként válik közegem:
Testem – e múló váz,
Melyben lelkem is pihen –
Látszóból áttetszővé.
Idekerültem...
Mint akit Isten, s nem hús-vér anya szült:
Teremtetett – csak úgy lett –
A földi méhen kívül,
S lettem: égiből földivé...
Mert érdemem...
E test, mely időzített sírhant csupán –
S mint siető óra, oly vészesen ketyeg –,
Közben gátol törekvésben s táplál szenvedésben:
Teremtőm akarata ez...
Hű társam – ha kell – a magányban,
S vakon vezet a kóborlásban – tán hálásnak kéne ezért lennem.
De útközben csak egyre tódul, gyülemlik a kérdés:
Amit eddig helyes útnak véltem –
Vajon csak tévedés?
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’ambrus
2020
1902
bűvészinas
/úgy húzott elő kalapjából, ahogyan bűvész rángat elő nyulat/
trükk..., ennyi vagyok, egy semmiség fülem is kilóg e vacak kalapból jobbra sajnos nem telik szívembe szavak döfnek acélos pengét inasod vagyok, testem fűrészeled ketté kiforgatsz, s közben kínomon nevetsz átkozott bűvész! rajta, mutass be rajtam egy újabb trükköt! még nem tapsolta ki magát, nem kacagott eleget a közönség! tüntess el: már újra élném varázsát, annak ahogyan teremtettél.
L’Ambrus
2020
1802
Mennyire vagyok?
Mennyire vagyok Zsidó, cigány, arab, Vagy magyarnak való? Mondd! Mennyire vagyok Neked elég jó? Mennyire vagyok Hívő, Isten-áldott, Vagy pokolba való? Mondd! Mennyire vagyok Életre való? Mennyire vagyok Közel a kezdethez, És távol a végtől; Szélétől ágyamnak: Föld peremétől? Mennyire vagyok Szeretettel fűtve, S telve gyűlölettől, Amint távolodok Az emberektől? Mennyire vagyok Becsapott, sorskegyelt, Ama áldozni való; Aki mindent lenyelt: Kedvedre való? Mennyire tartok „Az Ég szerelmétől”; Mennynek kapujától, S pokolnak bugyrától, Isten kezétől? – Ki mikor kértem, cserben hagyott...
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2020
1802
Nagypárnára kis párja
/Gyermekkori „szép” emlék/
Ágyában pihen a nagypárna, Nagypárnán piheg, ki hű párja. Kispárnáján nyugszik a fej, Álomgyára kalandos hely. Ágyában egy gyermek gyötörten, Fején a kispárna gyűrötten. Kis párjára reá ül nagy párja, Kéz szorítja: szender álmát várja. Ágyában nyugalmát nem leli, A harag, ki éberen kergeti. Rettegve szól, halkan könyörög A zajnak, mely kintről rádörög. Ágyában bezárva már megtörten, Szeme a gyűlölettől könnyesen – Mert lelkére ráült egy Elefánt: Mi ha kedve tartja: üt, bánt, s kiált! Ormányával csapkod s trombitál, Hangosan csörtet, és kiabál: Itt csak ő parancsol! Itt ő az úr! Üvölt, dúl-fúl, kérve sem csitul. Gyermeknek mentsvára: takaró. Mi lehet más, mely nyugalmat adó? A vezérbika már nincs egyedül: Csordája az itatóban kedvre derül. A dáridó hajnalra elhalkul: S a trombitás bódultan elvonul. Gyermeke álomba már nem szenderül, Reggel iskola! – gondolja kedvtelenül. Ágy s test: mind elnyűtten... Hevernek, s mint üldözött a rejtekben, Gyűrött lelkük a bajban összeér – Melyikük sérül, melyik él?
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
0710
Vers-fogyasztás
A verset úgy idd, mint jó bort.
Nyelveddel hosszasan ízleld,
S ékeit tudattal érveld:
Lassan, s mértékkel kortyold a sort!
Iszákos, ki előtt pohara sorra
Folyton töltésre jár,
S buzgón csak arra vár,
Hogy azzal végtelen szomját oltsa.
De a féktelen verselés szülte,
Nem a kifinomult ízlés,
Hanem az a lelki törés:
Mi már a süllyedés intő jele.
Akár színdarab, mit rendelésre épített
A megfelelés mestere,
Vagy más tetszelgés kényszere:
Színésze ripacs, s tartalma erőltetett.
Ki írásában csupán tetszeleg,
S mondandója tartalmát
Nem érv, csak dísz szövi át:
Hamis akkordban csendül hangszere.
Fogyaszd a testes verset módjával:
S lelked megnyugszik majd,
Csitítva durva zajt –
Ízes, többnyeletű kortyával.
Korrektúra: Kalcsics Ildikó
L’Ambrus
2019
1911
Baráti viszonyok . . .
Nem írunk,
Nem üzenünk,
Nem keressük
Egymást.
Nem hívjuk,
Nem köszöntjük :
Már szóra sem
Méltatjuk egymást.
Bár tudnánk!
De kifogás,
Mi fontosabb :
Mindig akad.
L’Ambrus
2020
1502