Viszketés

Már átpréselted nagy, és okos kobakod
feszes présnek falán: a nyálkás nyugalomból 
kitörtél a sziszegő szenvedésbe...

Már bedugtad tétova ujjaid szűknyakú
lekvár-prések üregébe, s megillatoztad 
mind a tíz, párolgó begyét: a vágynak...

Már megnyaltad életnek sós hegyét
s kóstoltad szerelemnek rabul ejtő elegyét:
mitől mint részeg fetrengsz, kíntól a sárban...

Na! most bökd ki a szót, mit prűdséged szégyell,
mit itt, nem túl tiszta rímként keresek, s
mi tettnek néha akaratlan is, de pattanó rugója: 
––– 
… a viszketés!

L’ambrus
0930
2020

Vélemény, hozzászólás?