haza, csak egy…

Márai írja, hogy „haza” csak egy van: az anyanyelv. – egyetértek, de kiegészíteném a következőkkel: az anyanyelvben nemcsak, hogy minden szó ismerős, azok jelentése, viselkedése, jelleme jól körülírható, meghatározott funkciójú, szabályrendszerhez kötött, olyan kellemes csengésű dal, amit ha „visszaolvasol”, benne otthonra lelsz. Ez a haza nem árul el. Ezzel ellentétben, az “emberi” hazában, a közvetlen környezetünkön kívül, semmi sem kiszámítható, – és van, hogy azon belül sem – olyan, hogy emberi – hatalom által kontrollált – haza: nem létezik, csak a fejekben. Az emberi jellem túl hektikus, és önző ahhoz, hogy egy egységesen jól működő, összetartó „entitást” alkosson, amit minden lakója feltétel nélkül jó szívvel konstruktívan elfogad, s hazájaként tisztel, szeret. Túlfűtött, hangos melldöngetők persze mindig lesznek. Ők azok, akik úgy gondolják hazafibbak bárkinél, övék az egy Isten igaza, ragaszkodva egy téves, de tévedhetetlennek vélt ideához, hozzácsapódva egy-egy kaszthoz, párthoz, de ők vagy intelligenciájukban visszamaradottak (maximális tisztelet a kivételnek), haszonszerzés, vagy a vak hit vezérli őket – mely utóbbi csupán fikciókra épül, na meg persze a történelmi emlékek fájó felidézése kapcsán: területfoglalásra, népek leigázására, hatalomgyakorlásra. Az ilyen hazában gondolkodók, saját vegetatív létezésükön túl nem látnak. A „haza”: a nyelved, a szülőd, a gyermeked, a párod lelke, és a Föld amit megóvsz, vagy épp módszeresen tönkre teszel. Függetlenül attól, hogy melyik kontinensen, a világ mely táján versz sátrat, csak egy dolog lehet fontos: védd az anyanyelved, és legfőképp védd a Földet. Mert ez az egyedüli viszonylagosan, a többi haszontalan állandónál állandóbb várad. Minden egyéb csak formális, ideiglenes, és sokadlagos…
0427
2021
L’ambrus

a magyar, a szürke: a marha

a magyar, a szürke: a marha,
vágni való hungarikum, honfoglaló fajta
bár mostanság inkább turistalátványosság:
fejét lehajtva szelíden kecskék között
füvet legel, s kutyatejet tép a nyelve,
unottan, megvezetve bólogat a sorban,
és míg az „őserőt” tereli a gazda, az
impozáns hústömeg tűri-hagyja, mert
méretes ugyan, de jámbor, engedelmes:
esze nem sok, pofája, tülke, – mi
két irányba hajtja – az hatalmas.
0428
2021
L’ambrus

röfögjön a jobbik

címeres kólás doboz, felrázod
a „szénsav” a pofádba köp:
zsidó vagy! takarodj!

– hűtőbe rakod, állni hagyod –

a „szénsav” távozik,
a doboz, a márka megmarad: – már nem szúr –
én is zsidó vagyok.

ibs-em van: egy ideje,
kerülöm a (kép)zavaros
szénsavas üdítőket – az édeseket,
a felpuffasztókat…, a savképzőket:

vizet iszom.

0428
2021
L’ambrus

napló: „Ó kedves, mikor pirkad nálad…”

Nem vagyok madár. Nem tudok az életritmusukhoz igazodni. Nem fekszem le hét órakor, nem kelek fel ötkor. Az utóbbi időben azonban egy tollas csőrmester: majré – mi így hívjuk, azt a lényt, hím széncinegét, akit a kedves jóhiszeműen az erkélyre édesgetett, párjával egyetemben: sajnos a már fent említett kellemetlen idősávba kerget. Na meg lassanként az őrületbe. Diónyi fejébe vette, hogy minden hajnalban, épp akár egy tengerparti bulizó spanyol, egy őrült katalán kakas, aki előtt a mások felé tanúsított empátia fogalma mint olyan: teljességgel ismeretlen, mámorosan bámulja a hold ezüstre nyalt tányérját, és éhesen-élesen torka szakadtából üvöltve veri az asztalt: nyitnikél. Fészekrakás ideje van. A tojónak udvarol, vagy keltegeti. Kedvesemnek emiatt bűntudata van, ezért sűrün exkuzál: ne haragudj rám, meg a „csumpikákra” sem. Majd veszek neked füldugót…

0428
2021
L’ambrus

csak suttogd…

lélek
néma hangja szülte,

fül nem,
csak a belsőd hallja:

ember, nyelvedre
költeményem ne emeld! – csak magadban
suttogd, kérlek.

0412
2021
L’ambrus

rakott krumpli

Mindenre igaz, zenére, költészetre, ételre, fotográfiára: a legtökéletesebb az, ami nem akar többnek látszani, mint ami. A rakott krumpli, ne akarjon torta lenni.

0416
2021
L’ambrus

Lotyósneffek

bájos, ahogyan a modern, városi környezet kényelmében szocializálódott polgártárs, az alattomosan láthatatlanul támadó tüdőrugástól sem visszarettenve, ray-ban napszemüvegben, nike sportcipőben, karon fityegő táskával, egymás hegyén hátán, vagy inkább egymásnak a szájában lógva – al dente: a tészta már feszes, harapása van –, a teraszokon villog, a „majdnem” nyitás napján. mintha az életük annyira borzalmasan elviselhetetlen, létük-sorsuk oly sivár és sanyarú lenne. betöltetlen vágyaik mielőbbi megélésén kívül nem is igazán tudnak másra gondolni, csak hogy végre luxusingatalanaikból kiszabadulva, privát kerti medencéik, élénk zöldre locsolt pázsitjuk, angus marha sütögető helyeik övezte fogságából, a public-nudity koktél teraszok hivogató csillogásában, és egymás „őszinte”, emelő fényében pöffeszkedjenek. visszafogott, mértéktartó magatartásnak, értelmes, felelős gondolkodásnak: nyoma sincs. felmerül a kérdés, mitől voltak eddig elzárva? azelőtt, ha valaki baráti társaságban kívánt eltölteni néhány kellemes órát a szabad levegő ölelésében, az kiment a parkba piknikezni. ennek a lehetőségét most sem vették el tőlük. de persze itt másról van, – vagy lehet – szó, valami többről: a nyilvános dőzsölés, a magamutogatás, a kivagyiság faktorát kívánják kétségbeesetten újra magukra ölteni, átélni a bizsergető, felaljzó érzését, állapotát annak, hogy mi valakik – „mi többek” – vagyunk.
0427
2021
L'ambrus

„sweet friendly tongue”

a „baráti” nyelv nem öl,
viszont csontig hatol.
hadd lengjek hát, résedbe
préselj be, s 
lendüljek fel oda ahol te élsz, 
te ikon,
én meg: a klasztja.
/ő meg a kasztja/
0426
2021
L’ambrus

Jogkövető magatartás

A jogkövető magatartás egyik ékes példája, amikor a Pláza előtt ténfergő roma promóterek, spottáskájukból ismeretlen eredetű „párfűmöt” kínálnak az arra épp járó s kelőknek, persze diszkréten ügyelve a globális pandémia, államilag megkövetelt biztonsági előirányzataira, – biztos ami ziher, a fertőzést mintegy elkerülendő – orvosi védőmaszkot viselnek. A másfél méter távolság megtartásában már nem vagyok annyira biztos.

0425
2021
L’ambrus

A segg – építő jelleggel

Először melyik felét nézed? A buja tompor derűjét, vagy a mosolygödröcskét. Mindegy, ne válaszolj. Akad, aki a papot tömi, és van aki az egész felekezetet… Az imént olvasom, hogy másvalaki „Booty Building Workshop”-ot hirdet – ez is tömés. A promóciós szövegben ez áll: „Are you looking to become a #certified #instructor?” Vagyis szeretnél hivatalos – valagépítő – oktató lenni? Hmm… most hogy ennyire ráérek – elgondolkodtató. Úgy szaglik, ez piaci rés lehet a szűk farpofák között.
0426
2021
L’ambrus

napló: the “grand” opening.

pitty-pitty! – erre ébredek. megnézem mennyi az idő. 5:50 – szombat hajnalban – a cinegék keltenek. két odút raktunk ki a nyolcadik emeleti erkélyre, egymással szemben, olyanok, mint két igénytelen hangfal. madárbarát panel: hóbort, csak hogy egy év után a matricát kiragaszthassuk – morogva asszisztálok. az egyikbe, a jelek szerint beköltöznek, persze lehet a madaraknál is van “plan-B”. a múltkori párocska tojója pl. action előtt váratlan lelécelt, legalábbis, kellemesebb a léleknek ezt a verziót akceptálni, minthogy a vércse vacsorája lett.
ma van a nagy nap, ami attól nagyobb mint a többi, hogy közös programként: kirándulni megyünk. lassan összekészülődünk. az úti cél a dinnyési fertő. persze a fertő szó hallatán nem kell a comptoni gettóra asszociálni, ahonnan a nigga with attitudes tagjai szocializálódtak, a rendőri túlkapások egyesült államában: mit csinált? semmit! ne pofázz, földre nigger! tény, hogy e hely, kaphatott volna kecsesebb nevet, mondjuk: dinnyési láp, vagy mocsár, susnyás, rekettyés stb…
ahogy beér a vonat, leszállunk a nagy büdös semmibe. a főút, – ami inkább amolyan utacska – visz a madártan ösvény felé. jobbról parasztudvar, a kerítésnél háziludak, ahogy nézem épp dugnak. a kedves lefotózza. balról cukrászda, még üres, de legalább nyitva – rendben. kicsit arrébb, kocsma, nem üres, terasza megtelt, – ez is rendben, konstatálom: a sörkultúra erjed.
kecskék jönnek felénk a tanösvény felől. leereszkedem közéjük. épp nem fáj a térdem, ami jó jel. a balázs féle zselatin ötletet ütöttem fel némi porított kalcium, magnézium, és c-vitamin eleggyel. szar íze van, de ha ez használ…
az egyik kecske, a fiatal szilvafa friss rügyeit rágja, majd vigyorgó pofával, amolyan fillmore stílusban megkérdi, kérsz belőle, haver? igazi biocucc! térdizületi problémákra jó? akkor igen. igazából bármit megennék, csak hogy ne fájjon.
magyar szürkemarhák legelik a füvet körülöttünk. hatalmas tülkökkel, nagylátószögem határait feszegetik. a kedves pánikol, int ne menjek olyan közel, mert felöklelnek. jah, épp ahogy atléták a szögessel, dünnyögök.
lövünk pár madarat, búbos vöcsköt, cigánycsukot, nádi tücsökmadarat. kedvesem tehénszarba lép. ahogy haladunk, a fű hátára próbálja kenni az anyagot. makacs, tapad. elfáradok, együnk! – szakítom meg a történéseket. sört bontok, kockás plédet terítek, előkerül a kenyér, a sonka, paradicsom, paprika, torma: alaposan belakmározunk. mozdulni sem bírok, nyögök: kurvára izomlázam van, izom nélkül. hasra fekszem, el tudnék aludni itt a napon. a kopasz fejem napkollektorként vonza déli nap sugarait. ha a kukorelly bölcs feje is itt lenne, már egy rezsót is működésbe lehetne hozni. de mi a faszt keresne itt. tikkadt szöcskenyájak sem legelésznek erre. mindegy, én addig barangolok egyet, közli a kedves.
egy nünükével játszom a pléden. fel le másztatom a fűszálon. nem fárad el. körülöttem természetbarátok jönnek mennek. vissza jön a kedves is, elmosolyodik, de aranyos…, izé bogárka vagy mi, felkelek, ez meg bassza meg kullancs, de mekkora. azt a kurva, ekkorát még nem láttam, a hasam alatt parkolt. otthon okvetlen nézzünk majd át egymás minden testnyílását, üregét. felszúrja egy bot hegyére. nem tudtam, hogy ilyen kegyetlen is tud lenni. nézd, még mindig mozog! úgy tűnik a potroha nem létfontosságú szerv, állapítom meg.
összecsomagolunk. a plédet a szokásosnál intenzívebb módon rázom ki. azt a pókot is akaszd már le a táskámról lécci. hazafelé elhatározzuk, hogy betérünk a cukrászdába. sor áll, mindenki maszkban. fagyit kérek, és presszókávét, ő valami geil puncs tortát rendel. finom? – kérdem, csak mert látom, hogy nem az. várj, megjósolom: nyakamat rá, a harmadát sem fogod annak megenni. a felét már megettem, – mutogatja mintegy bizonyítási szándékkal: a háromszög alakú süti kisebb térfogatú része valóban eltűnt. a szemközti asztalhoz letelepszik egy család, fagyit nyalnak, jóízűen. most tudatosul bennem, hogy ma van a nagy nap…, “a szabad nyalás napja”.
másnap, olvasom a vakmajom blogján, hogy a brutális béklyóból felszabadított fuldokló tömeg, mily kultúrált módon veti bele magát a nyilvános dőzsölésnek szédítő mélységeibe… az infót egyéb hírforrások is megerősítik. én meg pont leszarom, ki hogy pózol a teraszon.

l’ambrus

lábfürdő

laudációk sűrű felszínén
átsiklik szemem:
sokadik angyal emel
piedesztálra valakit...

haldokló, fényedben fürdök: ó nap!
puha, fehér selyem takar, de
Énem, te érted azt is
feltépem.

0416
2021
L’ambrus

napló: a legrövidebb rövidtáv

Az „írás” miatt ne aggódj, megírja az önmagát – nyugtatom magam. Aztán, ahogy filozófiai eszmefuttatásomat alaposan körberágom, – meggyőzvén énem, hogy bizonyosan van éle a megállapításomnak –, az olivazöld tömeggyártott ikeás fotelből óvatosan felemelkedem, és az asztali számítógéphez vonszolom testem – épp oly vehemenciával, mint aki egy súlyos hullazsákot rángat maga után, és elhatározom, hogy a modern tudomány famentes vívmányára, a Google Docs-ba öntöm az előzményeket.
Lassan egy hete már, hogy nem mentem ki futni, ami egyfelől tragédia, másfelől kényszer. A tragédia részét most nem boncolgatom. Kényszer..., mert igazából gyűlölök futni. Pontosítva: a rövidtávfutást favorizálom, a nagyon, nagyon rövid távot… a hosszú távval szemben.
A pandémia káosz engem is korlátok közé szorít, többek között oly módon, hogy mivel státuszom az atlétikában nem official –  sosem volt az –, így covidisztán „rendszerkövetelményeinek” eleget téve, „hardverem” karbantartását a rekortán négyszázas köreiről, – remélhetőleg csak ideiglenesen – a közeli Bregyó kiserdő rögösebb köreibe kellett telepítenem. 
Magyarán mondva, ne akarj most gerelyezni „barom", egyrészt mert a te korodban már nehezebben gyógyul a húzódás, a zúzódás, esetleges szakadás, másrészt a szuverén hatalom, vagy annak egy fizetett végrehajtója, mint például amilyen a szegény Gábor is, a karbantartó mindenes, kissé dadogva, verbálisan kiapplikálhat a pályáról: „Lé-lé lécci Laci me-me mennyé’ ki!” – Tudom, hogy ilyet nem tenne, de ellentétben a sok paraszt potyázóval, én nem hozom őt kellemetlen helyzetbe. Úgy vélem épp elég neki, hogy ilyen testhez nem álló feladattal bízták meg.
Előkeresem hát a tapadós zöld futógatyát, kirázom száraiból a beléköltözött dibukot (az Artengo Dacathlonos zoknit, amit kedvesem mosás után mindig oly nagy gondossággal összepárosít), aztán magamra feszegetem a Kipsta aláöltözetet.
A tükör belémnéz, és kiröhög. Valami nem stimmel. Fordítva vetted fel baszod! Csere. Kimojolom a szekrényből az Asicseket, ismét tükröm kérem, hogy vegyen már észre, és megállapítja így már jó leszek – legalábbis futás kompatibilis –, mehetek most már, csak menjek. Teli hassal, némi energiával, felajzva sportolási kedvvel, finoman behúzom a hasam, és magam után az ajtót.
Liftből az utcára érek, lépteim szaporázom, és közben próbálgatom a rugózást, – épp ahogy a testileg kissé retardált Tony Shalhoub teszi azt a Monk valamelyik epizódjában, amikor új edzőcipőt kap, és szegény Natalie Teeger-nek prezentálja ruganyosságát – csekkolom, hogy minden ok-e, fáj-e a bokám? Nem. Örülés. Térdem fáj-e? Az sem. Duplán örülés, sőt ez már mámor. Pörgetem a fejemben, hogy ilyen irigylésre méltó inner n’ outer esztétikai állapotban, vajon hány kört tolok majd a lucskos erdő talaján. Hármat biztosan, saccolom óvatosan. 
Megállapítom, hogy tuti átment rajtam vagy kilenc covid tinédzser, észrevétlen, mert egy éve tizeket futottam kilométerben, most meg három kör után úgy zihálok, mint szkafander nélküli egér a Marson. A rajzfilmekben mindent lehet.
Az önmagamba fektetett bizalom alapján, optimistán megsaccolom, hogy ma, desszertként letolok úgy kettőhúsz fekvőt.
Amikor az atlétika pályához érek, felhős égből: pain. Szúrás a jobb térdbe. Aztán újabb, és újabb... Arany valószínű ezt valahogy így írná le: „Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,” – és fohászra kényszeríti fájdalomtól meggyötört testét. 
Kurvaanyázok egy sort. Aztán minden lépésnél, elmondok újabb három „kurvaannyákot”, miközben kínok közt felvonszolom magam az „Everest” fémlépcsőin, egészen az ARAK egyik tróntermébe, a kedveshez. 
Lerogyok a Borsányi székére, – oda szoktam összezuhanni, amikor épp nincs itt, amikor edzést tart, vagy épp sört főz –, és közlöm a „jó” hírt a kedvessel: a futás egyéb okok miatt elmarad. Rövid közös sajnálkozás következik.
Haza érünk, ő hősiesen mosogat, én pedig mint aki újra csatát vesztett a fájdalomtűrő képességgel folytatott harc mezején, belehuppanok az ominózus fotelba, amit a fentebbi sorokban már említettem. Ujjaimat magam előtt összekulcsolom, és lecsúszok a fotel közepéig, fejem a szívpárnába süpped, lábaim terpeszben, térdkalácsom mustrálva lehetőségeimet mérlegelem. Vagy itt satnyulok még fél órát, és siratom himnikusan a múltat s jövendőt, vagy csinálok még valami hasznosat.
Körülnézek. Velem szemben nagyjából öt méterre az ikerszemű fényképezőgépek, stírölnek sajnálkozó adottságukból fakadó vertikális tekintettel. A mellette lévő vitrinben, írógépek, könyvek… passzolom a lehetőséget, nincs hangulatom sem gépelni, sem olvasni. Tőlem jobbra három lépésre a Tanglewood cutaway gitár. Messze van... A hanglyuk körüli díszberakást vizslatom, mennyire aprólékos munka lehetett már az intarziát így inverz csíkokból pontosan körbe illeszteni. Persze az is lehet, hogy valami automata gépsor öt másodperc alatt köpte ki magából, és egy kínai gitárépítő mester, valami betanított többgyermekes anyuka, nem rég hasonló videót, két ragacsos köpettel oda dörgölte.
A jövőn töprengek, akkor mostantól ez így lesz? Állandósul a fizikai fájdalom? Megnyugtatom magam, hogy igen: ez sajnos, mostantól így lesz, illetve valószínű csak rosszabb. Aztán eszembe jut Balázs barátom marha-zselatin felvetése, állítólag az izületekre az jó kenőanyag…
Szerencsére az íráshoz nem kell térd, nyugtatom magam, és rövidesen megalkotom elmémben az első sor gondolati architrávját – köszönöm Babits – : „az írás miatt ne aggódj, megírja az önmagát”. Valaki súg: írd oda azt is, hogy neked valójában csak gépelned kellett.

0414
2021
L'ambrus

napló: a majdnem záró konzultáció.

millenáris, széllkapu. április, épp rossz kedvében. ujjaim dermedten tapolnak a mobiltelefon kijelzőjén. vizelnem kell. leülök egy padra, rossz ötlet. belém fagy az ihlet. alig öt perce jöttem ki a budai kettőből de a kávém már jéghideg. lombik előtti ivf zárókonzultáció van. a vizsgálat két perccel hosszabb, mint egyébként, és – aránytalanul – hetvenötezerrel „vastagabb”. ha újra születek, nőgyógyász leszek. előveszek egy croissant. az omlós külső egy része a kövön landol, a többi morzsalék a kabátomon. jó lesz majd a madaraknak. előveszem a kakaós csigát, papírzacskóból eszem. a kezeim érzéketlenek, fagy közeli állapotba kerülnek. artem pozdeev üzenete a mobilomon, még csak most jön át, pedig tegnap este küldte. olvastam is. szar ez a messenger. szugerálom hogy történjen már valami, de semmi. leírok note-ba két sort: "pép nemzet, zsidócsillag", "többet adunk... – ígéretből", egy ajtó sárga műanyag redőnyére festve, és egy papírtáskán találom, ott olvasom ezeket. megjegyzem magamnak, hogy a következő írásban ezeket majd bővebben kifejtem... áthúzok a mammutba, hogy csonttabbá ne nyalja a seggem az április deres nyelve. egy fiatal srác, vékony, magas, szemüveges, vörös hajú, a l’art pour l’art pethő zsoltjára emlékeztet, intelligensnek tűnik... megszólít, elnézést azzal bátorkodnék előhozakodni, hogy nem tudna kisegíteni úgy húsz forinttal, (szegénynek szarul mehet) miközben bagó lóg a szájából, öltözete is ok, mondom neki hogy: bocs, de nem. mire ő sértődötten: „természetesen, hogy nem, butácska, strici, jól öltözött” stb.. – így sérteget, visszafogottan köpköd utánam, – talán tart a lehetséges következményektől – miközben távolodom. szerencséjére, épp baromi nyugodt vagyok, úgyhogy nem veszem fel az alpári stílust. faképnél hagyom ezt a faéket, persze közben azon agyalok, hogy visszamegyek és jól pofán baszkurálom, vagy csak finoman kérdőre vonom, hogy ugyan mi a fasz baja van. közben megcsörren a telefonom. kedvesem hív, közli: végzett. az jó, mert lényegében én is.

0414
2021
L’ambrus

pandémia

Lassacskán erotikus kategóriába sorolandó lesz, ha valaki csupasz arcot villant.
0408
2021
L'ambrus

megcsalt!

megcsalt!
az ő hibája,
rohadjon meg...

megcsalt,
az én hibám is,
igy kellett lennie...

megcsalt,
mondjuk én is őt – 
szerencsére.

megcsalt,
de megbocsájtok, akkor most
oda az önbecsülésem?

megcsalt,
én ebbe belehalok! –
dehogy.

megcsalt, vége,
na, végre!

0411
2021
L'ambrus

tizenéves face-ket épít

friss, szerelmes
tavasz – bizsergető 
csókok, és szívás:
jószágjegy a nyakon. 
törékeny lélek a mellbimbó
nyálas, zsenge, száját 
tépi az „alfa”, reá tapasztja
liheg, bizsereg az ujj – vagy 
inkább a clitoris?
(sometimes referred to as 
"the female penis")
milliónyi insta posztba 
publish, like & share plíz!
játszi-boldog órák, vagy csak bolond
vágyat oltó másodpercek: huss! 
látszat özön: a lájkokra 
ezredmásodpercenként 
visszatapint a „szeretném, 
hogyha szeretnének” – Ady nóta.
most épp, vajon ki (nem) 
kedvelt? dereng a szűz, 
tükörként csillan a retinán 
mennyien imádják – but the sad truth is: 
#údegáz vagy (babám). 
jaj, ha be-tag-el az új évszak: szakítás
mennyi fájdalmat szül, előre 
borítékolható az is, hogy az aliasa 
hamarosan más szoknyája alá jár
se hash-e, se tag-je! csak a huss-a!
ne maradjon a csávónak
love-hívumból, s emlékekből 
mérget kirázandó, puffogó vipera nyelve:
beállítások > szemé(ly)t kiválaszt > profil letiltása
opció: de most, hogy még dúl az a valami, az 
a veszettül imádlak: – vagy mi
(szinte) #meghalnékérted! – na, akkor gyorsteszt 
ellő: rajta, itt a fegyver, loccsantsd  ki #nagyszerelmem 
szépen az agyad is a falra. #loccsafalra #loccsafalva 
#tizenévesfaceke #iwfdfy #tizenévesfaceketépít.

0412
2021
L’ambrus

forró, olyan ez a nyár…

olyan ez a nyár, hogy 
forró. még nincs is
nyár, de elképzelem, 
hogy olyan lesz: forró,

olyan ez a szempár, hogy
éget. szemébe még nem 
néztem, de elképzelem
hogy tekintete: éget,

olyan ez a virág, hogy
illatos. szirmot sem bontott,
de felidézem a jövőt, és
bevonzom: „illatos”,

amilyen a világ olyan vagyok:
hóbortos. azt képzelem magamról,
valamit érek, pedig minden 
törekvésem – porondra illő –, hóbortos.

0412
2021
L’ambrus

naplóvers: (le)szívás

van itt valaki aki tüszőleszívásra
jött, és készen áll? – nem, 
teszem fel a kezem.
dr. árokszállási szól ki:
“a zöldre álljanak, ki van írva...”
mucsi még hozzá tenné: barmok ezek.
de mi újra-újra itt vagyunk.
vérvétel, (ez már) a sokadik első.
kiszáradt növények
kiszáradt nők, a szám 
is lassan, a kezem is
hideg, a pad és a 
zuhany is: nincs itt az 
“in vitro ferti” dokink: a pócsi, és 
már nem is lesz: mert terhes – jó neki
és a másik, ő is? – hirtelen
„leterhesedett”. ez már majdnem fölöttébb...
bár amennyi megtermékenyített petesejten
ezek ülnek... – én így vagyok szarkasztikus: 
két nap alatt derül ki, hogy a főorvos 
a „ki a’ la kult” államilag generált helyzet miatt
nem veszi át más orvos lombik betegeit, és persze 
ez a story, a fedő is a fazékra, hogy nincs aki a 
társadalom bazmeg-ére ejtsd: tb
finanszírozva a megtermékenyített 
petesejtet defrostálja egy kurva 
mikróban, és beültesse –
az álmokat.
0407
2021
L’ambrus

#nemvers #lombik #asszisztáltreprodukció #sote #szelfutta #kortars #lambrus

napló: andrológián gerzsonnal

heremustra előtt még van idő, így betérek a libribe, itt is mustra. három könyv akad a kezem ügyébe: szöllősi illegál, ő is fotóriporter, – most úgy csinálok, mintha meglepődnék, pedig már beszéltem is vele, aztán bereményi géza versek, végül nagy gerzson: egy délután apámmal. az utóbbit veszem-viszem most. a többit a majdan egyszer valamiko’ a közeljövőben képzeletbeli polcára teszem. irány a medend. a rendelő várójában felcsapom „gerzsont”, – mondjuk én őt a böcsületes nevéről ismerem. úgy a huszadik oldalig jutok, és megállapítom, hogy: jó, bár akad benne amit húzni kéne még, vagy kissé átfogalmazni, itt-ott túl pörög, de épp csak annyira, ami mellett még simán a nem teszem le, és bizton jól fog esni kategóriába sorolom, meglátjuk, remélem. mert nem szeretném ha valaki azt gondolná rólam: na ez is egy előítéletes, vagy irányított nyalógép, pedig még nem is olvasta – mindegy is, milyen értelemben? mindez a két és fél milliónál is többet átoltott – gyűlölettel átitatott –, és még többet amúgy is agyon-vissza „fecskendezett” narancsvallásfanatikusok szabályozta nyiladozó szent fazekak napjának rekord halálozás számú délelőttjén. aztán a gumikesztyű hangosan csattan: szólít az andrológia maszkos ura „ambrus úr, lesz szíves, fáradjon be”, – ön is, doktor úr… zselés a keze, műszere a herére – fütykös felhajt. most volt húsvét, lássuk a tojások épek-e? locsolt? – locsoltam hát (a kedvest, és egy beszélő plüss medvét). látom, mert a húgyholyagja nem épp „ballaszt”. évszámokat kérdez, de semmire nem emlékszem… aztán rövidesen belátja nincs értelme tovább csesztetnie… – szégyellem is magam, „de jó”, hogy nem csak színtévesztő vagyok…, hanem: este kell majd egy nagy adag whiskey, és egy sör (is), hogy mindezt a tortúrát elfelejtsem. útban haza a vonaton: huppanás, – jól van: prosztata is rendben. a vonat forgalmi okok miatt megpihen. haladjunk. haladunk is, vagy száz métert, aztán ismét szünet. most, az elektromos berendezés hibája miatt állunk meg – mindez magyarul és németül is elhangzik. állomás, talán dinnyés. felszáll egy anyuka, kisgyerekkel: apa, apa, apa, apa, apa, apa. – apa most nem jön. a jelenet a válásomra emlékeztet.

0407
2021
L’ambrus

a befolyásos ember esete a befolyásolhatatlannal

ma rádugtam magam egy
képzeletbeli befolyás-méterre: rajta
barom! ez a skála neve. – amúgy
megsúgom, onnan jött az ihlet
hogy a wiki szerint a kásler, óvatos
becsléseik alapján a huszonnyolcadik
kutya, sír a lombban – és rájöttem,
azon túl, hogy hülyén
ugatni én is tudok: – hány millió
az átoltottság, bele az ismeretlenbe? –
„inneremben” más egyébre
hatni sajna én nem tudok...
(spanyolosan „nádá!”, azaz semmire
nincs lényegi befolyásom…)
például ott van a hasmars: simán elcsapom
a gyomrom ha olyat eszek, bel(é)m gázol az
utcán a jogosulatlan mercis ricsi, ha „dolga” hajtja,
őt is. hallod, hogy ropog az ízület? (is)
a térdben, meg a fogamból sem takarodik
el a szu, hiába „szívom”, vagy tudom is én...
a szajha: „covid nine teen” majd pont belém nem
ereszti mérgét, – dehogy...,
bár jó ideig tudattalan,
maszktalan átbuszoztam – vagy tucatnyi halált, élve
ki mégsem húzhatom bakancslistámról a megváltót,
pedig ha valami haszontalanra,
hát erre kivágnám most a glamourt, az átbaszó-kupont,
mintegy késleltető ráhatásként
homlokomra nyomva,
arra az esetre ha, … na tessék,
közben meg felköhögtem egy orrszőrt…
ilyet! ezzel most mit kezdjek?
– visszaültetni nem tudom. –
0331
2021
L’ambrus

tasli

negyvenesem lekeverne egy
taslit a tízesemnek, s 
tízesem sem kedvelné 
különösebben a mostani
énem, ejj ami
voltam s ajvé ami lettem,
ha tapasztalatban
fordítva fejlődne az
állomány: mit nem adnék –
na mit nem? – csak azt 
hallom, hogy a „vén” 
már megint nyekereg.
0326
2021
L’ambrus

mesterterv

ím egy grandiózus terv:
előbb meghalok, és 
ha ott nincsenek
angyalok, dühből 
leszületek majd, és 
elkezdem elölről mindazt
amit most itt: már
befejeznék.
0326
2021
L’ambrus 

annyi se szent

kétséget nem kizárva
pásztázom a „the unknown”
ismerőseim hjúmenarcú
avatár köreit,
annyi se szent: akit
állítólag szegről...,
de végül valahogy:
bejelöl. na de,
ha felelőtlenül visszajelölöm,
aztán egyszer csap a villám –
tuti belehalok –, akkor vajon
mind az összes „social – so called: –
barát”, majd ps-ben mókolt, vagy csak
„grab the default settings in f’book”
ki gyászolom magamból
az énem: ébenszín „frame”-et ölt?
– legyek lelki teher halálom után? –
és a sokk, nem marad egyedül,
ki profilképét a siratás
kelletlen időszakára,
az "ismertem, – ugyan –
de bárcsak tudnám ki a franc volt a tag”
gondolata, jól keretbe foglalja majd, a
katarzist, a gyászt.
ne feledd barát, jobb ha
még ma rendelkezel, és
kibököd hivatalból a digitális szemé(ly)t
eltörlő hagyatéki „pörszont”, – vagy szónát
aki bited-bájtod ügyesen fölporszívózza,
talán hangosan, talán kicsit zokogva
könnyével besózza elárvult falad, és
kedvesen fogadja az exited utáni
téves „szia, hogy vagy?”-okat.
0326
2021
L’ambrus

#szelfutta #kolteszet #magyarkolto #kortars #lambrus #nemvers

Komázós

jönni-menni beleszólni, okoskodni. 
– faszomkodni – látod van, hogy fingás 
közben jön az ihlet..., ülj le mellém: pisszents 
egyet, bor is van, dödörögjünk újra, mi régi cimborák.
hogy vagy balázs? rég nem hallottam felőled!

(Dudikának – régen látott cimborámnak)

0315
2021
L’ambrus