Kurat nyulatsz

Ó, hogy kúrd meg 
a nyulat!
hogy mit?
semmit csak épp 
a géppel kommunikálok.
ja. értem. 
örülök – szívem – 
ha kurat nyulatsz 
a számítógéppel.
– hogy mi?

1114
2020
L’ambrus

Klisé.

Poszra seggével
az álca „költő” billeg
egy kiköpött cseresznyemagon.
Imázsa „visszafogott”. 
Mondanivalója sok, 
de nincs.

Klisé a Föld.
– Reszket a kéz, meg ne fogd! –
Klisé az ember, ha máshogy lát,
és aki ezt az egészet alád
megteremtette: az Isten. – 
Na ő a legnagyobb klisé.

Klisé az ízes mondat, 
és lassan az is, ha az „i”-re pontot nyomtatsz.
A rím s a rejtett alliteráció, az asszonánc:
Kopó zománc. – és ez is.

Klisé a költő ha „pátoszt” ír.
És klisé maga a szó is: klisé, és a
„bölcs” ki a poszra seggével 
ott fent! a cseresznyemagon 
értetlenül billeg. – ő vajon mi?

De hogy a pillanatnyi ízlése
ne csorbuljon: becsomagol. Mit?
Mindent! magába. Kényszeresen.

Mert ha klisé minden, minek is írni?
rettegni az unalmat – Közhely-t ugatni –
könnyebb sokkal, mint elfogadni: 
hogy mi mind azok vagyunk. Klisék.

1114
2020
L’ambrus

az illatát, az illatát mutasd!

mély lélegzet: erjedt párlatként beáramlik,
          torkomba mar a rothadó falevelek lehelete
                    mint sárban-lihegők kendőzetlen izzadtsága, 

elalélt testük színes, puha pázsiton piheg,
          lépdelek, hallgatom ahogyan összerezzennek,
                    a kéjes sóhajok: sima talpakkal szeretkeznek

csupasz lábujjaik reszketnek,
          összebújnak a természettel, forró-láz ölén 
                    táncolva térdepelnek előtted! levedlett ruhájuk nedves 

bársony, avar fénye villan, testembe ivódik lelkük...– eggyé válunk –
          kinyújtom feléd érzékeim te zöld lélegzet, kortyold vágyaim simogató kezét!
                    tétova tenyereim látomása: most halk zizegő falevelek

levegő lét-torkát nyaldossák, kiábrándult fogyó erezett-nyelveikkel:
          önként megadják magukat az árnyszemű vágynak
                    nyögve sikoltják maguk mögött a múltat:

– Múzsa! ránts magaddal, kezem el ne engedd! 
vigyél a mélységekbe, és el, ne halkulj! –

szétmálló amorf kirakós darabjai ezek
          összeilleszthetetlen: zúzmara ajkak, alkaromra rátapadnak
                    heves csókjaik, elsodorják bomló tetemeit a holtaknak...

fekete-föld csapzott iszap hajába túrok,
          körmöm alá kapaszkodnak, a kétségbeesés hangjai
                    bekúsznak, kitépik hiszékeny álmaimat, de hagyom: hadd vigyék! 

mélyebb rétegekbe! vágyom, érezni 
          akarom a halált! milyen ott? ahol minden értelem szertefoszlik?
                    mutasd az illatát! mutasd az illatát! 

az illatát… az illatát mutasd:
          a szagát, mely ájulásba lohaszt: szorítását 
                    torkomon – kínzó fétisként érezni vágyom, fullasztó harapását …– 

mert az élet már csak alvadó íztelen vér: 
          filléres vágyak könnyű beteljesülése, becsomagolt rezignáció:
                    ajándékod tedd az ünnepi fa alá, mely soha többé ki nem elégít!
1112
2020
L’ambrus

(be)Csaloda

(be)Csal-oda

Fölösödik 
a tej – becsaloda 
hártyát növeszt –
Szőrösödik a 
vágy
izzad: kecskéjét 
uszítja rá!
lúdbőrzik tőle, reszket
a hát
rózsaszín bőrt húz
– kúszik-csúszik –
a kanász
rálép, tiporja
s mégis, ha nem 
vigyáz:
friss tej ömlik a 
fejére, vagy 
újat nemző
kanász...
1112
2020
L’ambrus

Inszomnia

Hajnali hűvös három.
és kattogok... – – –
és lassan, a panelra aggatott 
radiátor is életre kel.
Vas tüdeje: – szerintem kovidos – köhög, 
lomha a szíve is –
keringeti a forró fekete vért; tempója
a gyorsuló ütemből,
lassú dobogásba tér.
– Majd megáll! ahogyan
szívben a lüktetés...

belső órám meghibásodhatott, ébresztője
megbolondult, – túl korán kukorékolt –
talán meg kéne javíttatnom...
van is egy komám, a „szitaferi”, 
ő órás - neki megmutatom.
A Rolleikhoz is ért… talán ehhez is konyít valamit...

Gyűrűs-középső-mutató,
gyűrűs-középső-mutató!
B-G-D - BÉ - GÉ - DÉ! épp, 
ahogyan a gitáron,
húrjait tépem ujjaimmal, 
siklanak, pikádóznak 
a csupasz mellkasomon…
Fááázom...

A párnámmal birkózom épp:
meggyűlt vele a bajom, a matrac
kókuszát... – hogy én mennyire utálom: puha és meleg
és kényelmetlen – egy merő fájó ártalom... 

Vörös homály,  vörös homály: – riadó!
elmosódott számok, a számlapon, mint 
ha folyton célkeresztben lennék:
lesik, hogy épp mit álmodom…
Álomőrség!

Mellettem az éjjelin, a 
fakó kaspós töppedt növényünk 
homályos sziluettjét merítem pupilláim
hívó folyadékába: az átsejlő derengés már szinte bűvöl!
Megriadok: – itt valami nem klappol: hisz éjjeli fiókosunk gaztalan! – 
Akkor, viszont mégis csak álmodom..!?

Egy légkorlátba kapaszkodom épp, 
alattam iszapos függöny, hullámzó
hínár hordalék – hátán lépdelek – 
térdig belesüppedek:

Elmerülök – felriadok.

Újra kattogok: irodalmi szósöl tag-vagyok!
Ím, Kukorellyék „online-szemén” pörgetem
mohó szemem: ki-be-át kapcsolgatnak majd? alakítanak? 
Antik vagyok, patinás: nehéz darab, és talán 
kissé konzervatív is, – és szeretem a cizellált – gondosan
megmunkált tartalmakat – remélem, ez előny… 
előny kell, hogy legyen!? Valaki, csak értékeli!?

Valaki, biztosan, egészen...

Például csíkoska, aki itt szuszog mellettem:
a hold deríti sávjait, – a sötétben is látom, és hallom
ahogyan...
a büdös kutyái odakint már megint a holdat aprítják!
– igazán befoghatnák! – idióta gazdák!
vagy csak a mázsás szomszéd fordult át hirtelen?
nyögni kettőt kedvesére, és azt közvetíti a tér?… 
nem tudom: összemosódnak a hangok a fejemben!
nem tudom: eldönteni, hogy álmodom, vagy éberen...

de írom, írom az új művemet, 
fejemben már összeállt a kép, – és te épp azt olvasod most
csak el ne felejtsem… 
csak el ne felejtsem…:
égetem agyamba billogként a 
fontosabb mérföldköveket...

Reggel van...
– Dehogy is... Nincs reggel! 
Legyen reggel!
Legyen reggel! – ommmm: mantrázom.

De beledumál egy rikkancs! – egy kék-cimbi – ráült az etetőnkre,
hívja társait: – Kaja van! Kaja van! – Kuss van! – kiáltom magamban
kíméletlen, felhasítja harsány hangjával zsibbadt lebegésem…

Befogta... Megmenekültem! – Csak azt hiszem...

Kedvesem lép az ablakhoz, 
a redőnyöket húzza-vonja... és én morgok:
– Húzd már vissza! 
– Csak egy kicsit húzom fel – mondja.
– Aha, pont annyira hogy megvakuljak… : – röfögök félájultan...

Indulni akarok!
írni akarok, és 
végre… aludni akarok....: egy jót!
– – –
kész vagyok, 
azt hiszem… elkészültem!

1107
2020
L’ambrus

Darázs kas

/ Képzet-társítások /

A fejed felett... – kontár módon
te buta hobbit – lengyel medve,
mibe nyaltál már megint 
fenekestül bele!?

Most aztán mancsod bőszen
nyalogathatod..., – felduzzadt látom! – , 
de arany-méz az nem – csak a fájdalom, mi
csurran majd csuporba háborodott szádon!

Dörmögsz, hogy 
csípnek a darazsak!? – Te kerested a bajt!
Hát úgy véled, 
ha szentelt vízbe dugod 
feldagadt torkosságod - őszülő halántékod, 
az enyhíti majd mérgezett-fullánkok
hadának vad rohamát...!?

Mi vitt rá a „bajra” te balga-barna,
hogy döntését
kasok királynőinek 
átruházd lomha-dogma vallásodra!? 

Ejnye!
Hát nem tudtad!? hogy 
gyermeki foganásról, 
kihordásról, életről-halálról:
magzati kérdésekről, érdemben 
csak maga a királynő, – 
és a közvetlen pocak-ügyi 
felügyelő – az aki parancsolhat!? 

Nem féled hát, a hártyás szárnyak
erősödő suhogását? Fullánkjaik 
féktelen villogását? Döfni fognak! És döfnek is!
– Én testem én döfésem döntésem! – döngik füledbe!

… Tudhatnád..., amit te keresel 
drága komám..., az a 
konzervált virágpor..., amit szelid 
méhecskék gyűjtögetnek, nyelnek, majd 
bendőkből öklendeznek – gyengéden visszafeleselnek
hogy te aztán, majd mohón felnyalhasd, az édes 
laktató hányatot...

De akikkel te viaskodsz, 
azok: darazsak! – fullánkjukkal 
többször szúrnak, – egy döféstől el nem hullnak – láthatod! –
– Buta medve... bánhatod!

1105
2020
L’ambrus

Vöröss István – Tű hegyén (Exodus Kiadás)

Vöröss István – Tű hegyén – Exodus Kiadás
Vöröss István – Tű hegyén – Exodus Kiadás
Vöröss István – Tű hegyén – Exodus Kiadás
Vöröss István – Tű hegyén – Exodus Kiadás – Szalmaszálvitéz éneke
Szalmaszálvitéz éneke

Buborékom fújdogálom,
buborék, de nagyvilág;
kerek erdő benne ring,
vitéz, aki belelát.
Csípnek mérges darazsak,
a kedvem is haragos,
de a számban szalmaszál:
szólnék, mégsem szólhatok.

Volt házam is és hazám,
borom, búzám, fegyverem
fogaim közt buborék,
letenném, nem tehetem.
Vannak ugyan gúnyolódók,
markos, vértes-vasasok,
de a számban szalmaszál:
szólnék, mégsem szólhatok.

Buborékos ember átka,
fújja gyenge gyöngyeit,
kacag az ég és a hártya
róla visszatükrözik.
Nem ettem már három napja,
barátaim sem papok,
de a számban szalmaszál:
szólnék, mégsem szólhatok.

Volt ez jobban, rosszabb is lesz,
nem dárda a szalmaszál,
tarka kedvem hogyha elszáll,
e gömbben majd rám talál.
Szalmaszálhős nem vitéz,
már csak csöndben maradok,
aranyrigó, aranyerdőn
szólal egyszer s szólalok.

Tuningolt – amerikai – erekciók éjszakája…

Na, húzzuk elő azokat a
fránya mércéket,
elő a colstokkal – s számoljunk!
És ne felejtsük, hogy 
ezúttal „lábban” mérünk: 
Lássuk, kinek hosszabb a 
fegyvere! Ki nyal, s pucsít
a címért, és tuningol 
valótlant valóbbra!

Finisben! 
Lám, ürülnek
a titkos tarsolyok: a mérleg
nyelve nyüszítve billen
– de vajon merre? 
Balról jobbra s jobbról balra, 
középre? Ugyan! – Biden, vagy Trump?
– Trump, vagy Biden? –
Republikánus, avagy a demokrata,
ki most a büdösebb hús a burgerben?

Kinek sikerül még 
a petyhüdtségből potensen 
visszakapaszkodnia? Büszke 
patriótákat löttyedten vadítania.
Ki a meggyőzőbb hazafi? 
Kinek nagyobb a „tábora”,
a hátszele, a vagyona? S
ki hanta-palintázik jobban
az elnöki asztal „kényelméért”? Mert

A tét, mi most a lét, 
perverziójuk felajzó korbácsa –
tuningolt erekciójuk vágyott „paginája”, 
az nem a Viagra, s még csak nem is 
a népért utolsó vérig
tartó önfeláldozás – 
hanem egy büszke-büszke, de 
lankadó kiszögellés hatalmi
zsákolása az észak-atlanti-óceánnak
agymosó lábvízében... 

...mit úgy skandálnak a 
pomponlányok arrafelé: 
A-me-rika…! 
A-me-rika…! 
(Let’s go!)

1103
2020
L’ambrus
Lektor: Kalcsics Ildikó

Rejtett alliteráció: 2020.11.03

Ostorral a tengert

Béna dühömben 
üvöltenék –
újra meg újra,
míg nem hasad át
az „angyalok” védőburka,
s nem szakítja le tőben
szárnyukat a valóság!

Aggódom…,
aggódom érted Európa! 

Minden szeretett lakód iránt,
ki tisztán lát s tisztán 
érez, és szíve tajtékban,
mikor utcáid kövére hull
népednek vére.

Üvöltenék veled, 
és üvöltök is!

De te, álszent, kiváltságra ítélt! –
Csak pöffeszkedsz trónodon – 
míg nem a Te korcsfolyamod
ömlik tereken patakokban, 
s nem a Te
fejedet emelik himbálva magasba; –
addig arcodra ködfátyolt rántasz, és 
úgy teszel, mintha a levágott 
fejek helyett, lerágott körmök
hullanának halmokba!

Üvöltenék, 
és üvöltök is! 

De mintha 
ostorral korbácsolnám a tengert:
minden csapás – egy holt csobbanás.

1103
2020
L’ambrus 
(A bécsi mészárlás emlékére)
Lektor: Kalcsics Ildikó

							

Magyar zsemle – (Revenge)

Ó! ... a magyar zsemle..., mely 
méltán híres..., – vagy inkább hírhedt,
de lásd, én nem vagyok rest, és
ím: kiderítem... mitől is döglik bele a légy, 
mitől olyan lyukacsos: 
mi a titka! – mert az már megvan: 
tudjuk régóta, hogy mitől ritka de ritka ... :

– Pékem-pékem, mondd!
hát te meg honnan jöttél?
tán felhő-tanonc voltál
és ködös tanuló éveid alatt 
vízpárából felhőt gyúrtál, 
netán nadrágtalan légkonyhákban
tüsténkedtél, s tudás helyett 
mást itattál a szivacsba:
a puha agyadba?

– No! Ki vele! Ne kímélj!
Halljam, hát hol szíttad föl mesterséged!
hol fetrengtél könyékig a lisztes-vízben
mi ily ragacsos áthatolhatatlan masszába –
a meg nem értettek buborék burkába – tapasztott;
és egyszersmind, halhatatlanként 
süppesztett a negatív szuperlatívuszokba: 
a gasztronómiai, – vagy inkább gasztroenterológiai
„B”-ket buzgón fakasztó
bugyrába: pékek azon bizonyos sóhajába!

Mert hát tanum rá a jóisten: – és 
a boltos-néni aki a vackát rámsózta,  –
hogy felleltem én már s lenyeltem
sok mindent – az életben: 
láttam s illatoltam közelről 
számtalan lyukat: 
féregrágta almában, – féregjáratokban:
szuvas fogakban, 
erjesztett sajtban s 
nőben: lyukas zsebeim forrásában,
cipőm kopott orrán, s elefántnak 
kürtölő egyfelől: ormányán s másfelől: 
ocsmány-án, sőt 
még a gyomrom falán is, 
olykor–olykor éreztem… a lyukat.

De talán nem véletlen,
hogy zsemlét-zsemlyét mi íly könnyed,
és mondhatni: gyomornak legyűrhetetlen! 
sehol máshol e büdös életben, 
csak e kicsavart magyar honban leltem...
Hát véletlen!?
– Mondd! pékem énnékem,
netán tudatos a koncepció?
mi a lisztes-fejedből bosszantásba kelesztett, vagy 
csupán a spórolás kényszere dagasztotta 
arcomba gusztustalan trutymódat?

De hát mindegy is… 
itt és most, tudatom veled, hogy
jobb lesz ha felhagysz ormótlan tréfáiddal, 

és a sok felelőtlen kísérletezéssel: 
zsemle-légiesítéssel alábbhagysz;
és végre-végre a roppanós omlós tészta-alapot
úgy készíted, ahogyan azt illik, 
ahogyan azt gondos nagymamák receptjeiből 
ezer éve sütik: vajjal, liszttel, sóval s cukorral, 
friss élesztővel rendesen: megkelesztik! 
– Te kontár! te pékek-pákója! 
te istállók péklapátja: – 

Mert süss vagy finoman és számba tömlek, 
vagy süss gyatrán, és számra emellek – földre köplek… –
melyik a jobb? Döntsd el, 
te drága, 
te semmi:  
te lyukacsos agyú magyar zsemle!
te – meg nem értett – sütögető zseni...

1102
2020
L’ambrus

Csuszka

Ámbrás-szerű 
kusza fogaim között szökik át az élet, 
szűröm a sok krillt,
no meg azt a tengernyi kínt 
amiből már annyit de annyit 
kaptam tőletek... –
ilyen-olyan – emberek...

S bár nem tagadom, sokaknak 
csakugyan hálával tartozom, – Talán, 
ha egy kezemen összeszámolhatom..? – 
de mégis köztük-közöttetek 
mennyi de mennyi olyan van,
akit az ördög bűzös-bugyrába
kívántam... – s kívánok, még e pillanatban…, de hogy a

Halálát? Ugyan! 
azt senkinek nem kívánhatom, s 
nem is vinne rá gyöngy-lelkem fuvallma, – 
hisz van itt épp elég rajtunk kotló lélekrontó – 
kínzó-tipró börtönlakó...
de azért az csak nem baj?
ha legalábbis: szép csendben, a magam módján 
megóhajtom? hogy

Bárcsak-bárcsak az
a sok buzgón 
így-úgy égbe dagadó, meredezve illatozó, 
fanyar vadtermést sarjadzó, – de intelligenciát annál kevésbé – 
szaporító, fákra, rügyecskére-gallyacskákra, némileg 
többször kúszott volna föl a csábító-kábító 
gyönyör helyett, – az a fürge, az a magot gyűjtő 
csuszka-madárka: az a csattogva-csacsogó
gondűző mókusodú-hágó...: 
maláj-koton!

1101
2120
L'ambrus

Leszívás

(Asszisztált Reprodukció)
(Repró versek - III.)

Egy vékonyka fa, félénk lágy tónusú 
árnyékába telepedtem le;
a corto-mat várom, s mellé – frissen facsart – narancslevet.
Itt barnulok: Budapest Baristas – micsoda alliteráció e névben!
Igazán szép időnk van, – 
nem is lehet okom panaszra!
minden a medrében halad! 
Élvezem, ahogy hátamat, egyre erőteljesebben 
tűzi a nap.

Egy fiatal pincér srác szervírozza elém 
lelkesen amit rendeltem, finoman jelzem,  hogy még egy 
ízes croissant is volt a rendelésben; mire ő 
kedvesen adja tudtomra, hozza rögtön ahogyan tudja, de 
tehetsége sajnos véges: 
vagyis hogy két keze van, s mind a kettő teli!

Hörpintek:
Jobbra tőlem, azt figyelem, ahogy a Központi 
Antikvárium huliganizált-homlokzatát, 
szorgos kezek hogyan tisztogatják. 
Néha szórnak is felém egy-két megvető pillantást:
Lám, ők dolgoznak, míg én 
kényelemben henyélek – a mobilomon pötyögök...

Ha tudnák, min megyünk épp keresztül...

Hirtelen, két amolyan linkóci zenebohóc csapódik 
a szomszédos asztalhoz, és félfüllel követem ahogy 
a mélyenszántó gondolatok kínosan a felszínre feszülnek, 
magukkal rántva a kezdő zenekarok tagi problémáit: 
„Még nem tudom mit kezdjek magammal, az életben, 
igazából szerintem egy kicsit még hesszelek, 
szósöl-életet élek asszem..., zenélgetek s 
majd meglátjuk…

– Majd meglátjuk...

A látszólagos nyugalmamat, a fülembe sikoltó 
mentőautó vijjogása vágja ketté, s a kattogó 
villamos kocsik morgó zaja zúzza szét, na és persze, 
egy fontos telefonhívás, amit már olyan nagyon vártam 
a kedvestől: sikerült a leszívás. – közli, kissé kábultan. 

Végre! Egy percre igazán megkönnyebbültem...

Hogyan tovább?  – Majd meglátjuk…

Szőlőfürt!

( Asszisztált Reprodukció )
(Repró versek - II.)

Ma úgy döntöttem, a nagy költő
Berzsenyi lesz e röpke, hallgatag
magányban társam; szerepe
nem kell hogy több legyen,
minthogy szótlanul viselje bronz arcán
a reá vetülő kora reggeli napszőtte
fényfátyolt, gyengéd simogatását,
és hogy közömbösen bámuljon
északkeleti irányba: a Széchenyi sétányra.

Szőlőfürt!
Persze nem itt előttem, –
hisz a múzeum kertjében,
oly bor-alap, szőlőtőkék nélkül 
hogy is teremhet;
sarjad viszont helyette, kedvesem 
stimulált kertjében,
életet adó, apró puha-almú fészkében...

Örömünk, pedig abból fakad, hogy
A lét ezen parányi forrásai,
oly szépen rendeződtek szinte
tankönyvi megszerkesztett formába, 
ahogy naprendszerünk bolygói rendeződtek pályára, 
a reményt és szeretetet sugárzó anya körül.

És hogyan tovább? 

Lesz-e leszívás? vagy varázsütésre, 
lélek-keltő beültetés, foganás?

Majd kiderül...

Beültetés

(Asszisztált Reprodukció)
( Repró versek - IV/I)

Kivártuk – igaz, nehezen,
el is fáradtunk éppúgy 
testben, mint lélekben:
döntött a földi Isten! Hüvelykujját 
igenlően az ég felé bökte, éppúgy

ahogy egykoron a hódító Rómában 
szenvtelen, 
kolosszeum perzselő 
porondján, életre s halálra 
folyt a küzdelem.

Egy új életért – vagy egy vetélésért –
egy gyermekért. Mindez kardok, 
pajzsok s fegyverek, öldöklő 
gladiátorok
őrjöngése nélkül.

Csak az elme az, ami háborog, 
ami zúgolódik néha, és itt is
csak egy maradhat! De egy, 
ugye azért maradhat!?


0822
2020
L’ambrus

Ezután már mindig így lesz?

Mondd…,
ezután már mindig így lesz!?
Hogy rettegés és félelem
uralja majd életünket?
Hogy nem léphetünk boltba,
templomba, étterembe?
Iskolákba, múzeumokba? –
és egyáltalán... bárhova!?

Anélkül, hogy elménkben
ne lebegne ott az állandó 
feszültség, a félelemérzet:
hogy ha éppen – ne adj Isten
rosszat szólunk, vagy
csak az igazat akarjuk, és tiszta
hangunk, egy dombra ürített 
galand-ot sért meg: és majd 
ennek okán, beteges hitének
vélt jogán, nyakunkról a fej leeshet?

Ez hát a hited? 
Ez lenne a vallásod?
Terrorizmus? Gyilkolászás?
Akaratod másra kényszerítése!?
Hogy véleményem ne
mondhassam, úgy ahogyan
szív harsogja? Ahogy a józan 
ész azt diktálja?

Mondd! 
Ezután már mindig így lesz?
hogy rothadó elméje a létnek...
rozsdás pengével fenyeget!? 
és bármikor és bárhol – ha épp 
kedve-vallása úgy sugallja,
életemre-életedre törhet?

1019
2020
L'ambrus

Üdv a krióban!

cover Photo: Gandee Vasan

(Asszisztált Reprodukció)
( Repró versek - IV/III)

Épp egy tucatból
csak egy, 
érdemelt hát különös
figyelmet:

Egy ragyogott 
egy osztódott, csillogott
könny-törő gyémántként… – 
szemünkben.

És a többi sorsa? hogy
évtizedre, vagy csak 
hónapokra: mozdulatlan
sejtig dermed?

S ha az égiek – hozzájuk-hozzánk 
kegyesek,
közülük, majd valamelyik, – ha nem sérül
akár még felnevethet: 

Dönthetnek felettük tudós, – teremtéssel kacérkodó
gyakornok-istenek, hogy 
élethez való jogot, elvenni, vagy 
inkább adni érdemes.

„ – Jer s merülj a folyékony-fagyba! 
lebegj a dermedt lét-krióban!
Álmodjatok! Álmodjatok! – 
Ki tudja meddig álmodhattok még! – 
szépeket...”

0822
2020
L’ambrus

Csodavárás

( Asszisztált Reprodukció )

(Repró versek - I.)

Parányi szárnyas teremtmények 
rajzanak, s rajzolnak
kusza gubancot életem felett.
Vihar közeleg, – talán…,
az esőt érzik?

A Múzeumkertben ülök, 
egy padon; 
s előttem kocogó, 
vagy inkább csak – ütemre fuldokló – 
testüket rángva-vonszoló lányok 
– épp ahogyan a muslicák felettem – 
köröznek. 
Frissen fürdött illatuk 
levendula virágok illatával kél rövid nászra:
az erőlködéstől zavartan feltörő izzadtságcsepp-esszenciáik 
egyre erősebben tolakodnak, orromig kúsznak.

Amott, – a múzeum bejárata előtti téren,
kackiás bajusza mögül, Arany veti rám megtört tekintetét: 
mázsás bronzlábait talán mozdítaná is, – hogy mellém üljön, 
de súlyos, haraszti talapzata, nem engedi, fogva tartja, 
mint valami képzeletbeli égi tenger, egy, 
a horizontja alá sülyedt zátonyra futott testet, 
melyet a föld-fenekére húz, – ide elém – 
a súlyos szikla béklyó.

Hát valahogy én is így horgonyzok most Aranyom! 
Lásd, a sorsodban akaratlan is osztozom. 
Ahogy engem is, e pad, amin megkövülve ülök, 
fogva tart; töri már elgémberedett szobor testem, 
érzem: zsibbasztja elmém s végtagjaim nehezülnek, 
de türelemmel várnom kell. 
Várnunk kell még...

Várnunk a szent csodára: 
A foganásra. 
Az Isteni befogadásra, 
a gyermeki mosolyra: a kacagó reprodukcióra...
A kicselezett teremtéshez pedig türelem, és – kicsivel – 
több idő, – több mint hét nap – kell.

Idő... 
az idő, néha oly kegyetlen, 
különösen, mikor ostorral sietteted, mint 
valami lomha jószágot: – Eriggy, te! ebadta!
Lódulj már te makacs öszvér! – 
de bezzeg tapodtat sem mozdul, csak
nyekergő fogaskerekekkel kérődzik: 
úgy segít, hogy dermedten asszisztál.

És mi közelében sem járunk, annak
ahogy elterveztük azt, a legelején, 
mert mindig van valami újabb 
egy leküzdhetetlennek tűnő akadály: 
egy mióma, egy vírus, vagy egy 
fel nem szívódó visszamaradt tüsző....

És a nő ilyenkor összemegy, bizony 
oly apróra mint amilyenek az 
esőtáncot lejtő muslicák a légben,
míg a férfi, – ha jól teszi dolgát – a kitartást, 
az életkedvet ömleszti végtelenszám a társba, 
mint valami megfoghatatlan, kiapaszthatatlan éteri erőt.

Csoda talán? 
hogy még a legkitartóbb akarat is ugyanolyan 
gyámoltalanul gubbaszt, és bámul majd szürkén maga elé, 
ahogyan Aranyom ül, háttal a Nemzeti Múzeum 
lépcsőinek, fásultan, mozdulatában megkövülten, 
de mindig indulni tettre kész? 

Mindig?

0622
2020
L’ambrus

Épp, egy élethossznyi…

Fotó: Csuka Marianna
Épp, 
egy élethossznyi
időd van arra, hogy
betömd nyivákoló száját 
az éhenmaradt vágynak,
és sutba hajítsd gőgös 
egód evilági rongyait: az
„élj a mának”... – és 
a hasonló kezdetűek társait.

Épp, 
csak homokóra-pördülésnyi
időd van arra, hogy őszintén
megbánd s fölvállald minden 
elkövetett s letagadott hibád, és hogy–
lerázva magadról, a sárból dagasztott
Hany Istók gúnyát: – a mocsárból kimászva
amiben eleddig kényelmesen lubickoltál:
amelyben az Én-tudatos létezésed, 
oly tudatlanul kérkedett, – sikamlós vagyonával
ahogyan a nyálkás gyermek 
hízeleg, egy tál, lápi-békával
Juliska asztalán!

És
ki tudja,
mennyi lélegzet-szennyed van még hátra, – 
talán épp, csak homokpergésnyi,
hogy lélekben felvértezd magad, és
úgy rohanj majd – csupasz fenékkel – 
az ében-Óceánba: meztelenül, tisztán,
félelmek s bűntudatok nélkül: boldogan, és –
úgy zuhanj egy – mélyebb  –
mozdulatlan, ártalmatlan-álomba: –
világmindenséget ölelő kozmikus-kómába, 

hogy utolsó szavad, csak ennyi legyen: Köszönöm!

1025
2020
L’ambrus

„Maradj otthon!” – (Yoda) hányadékok…

/ egy COVID-talan hajótörött naplójából /

...ha nem hallottad volna még elégszer:
„Maradj otthon!” – akkor jönnek…, majd 
a kedvtelen-kedveltebb művészek 
és rá(d)-segítenek:
hogy az otthoni, és egyéb hányattatásaid 
mégjobban felerősödjenek:

végül is, van budi...:

Színészek, és affélék
zenészek, és olyasfélék
költők és annak tettszők: mind
a maguk kitekert módján, pózolnak:
„kiveszik részüket”, a „jóból”,
skandálják amit már amúgy is,
rémálmaidból riadva rikoltssz, 
a sok… tudást, pedig csak mégjobban a 
bögyödbe tolják: mert

biztos ami biztos! és a 
hánytatás is! – na, az is legyen biztos!

Mert hát a löttyedt-mellre, 
s a hervadt-herékre további
lógást elkerülendő, 
kötelező a pénzes merevítő…: – szütyő
A kopást, a feledésbe merülést, annak erősödő tónúsát,
pedig valahogy kompenzálni kell! – és hát jogosan kérded:

De miért nem kompenzálod úgy, 
hogy mikor kérik, te a fenekeden otthon maradsz, 
s képedre maszkot húzva, nem kornyikálsz, 
nem színészkedsz: csupán lapítasz, és
befogod a – (lep…s po…) – szád!?

1028
2020
L’ambrus

Mennyin múlott

Hogy két görbe lábadon, és 
a két ingaként lengő karon
– melyet a jóisten „kegyelemből” hozzád vágott –
nem a tiz ujj, s ugyanennyi lábujj az 
mi felkacagva feléd nevet?
hanem négy szőrös rút-pata 
ami a föld-porába – trappolva – 
döngeti neved?

Mondd csak! Mennyin múlott?
Hogy kényelmes cipők s 
meleg, lábra-simuló zoknik, –
puha kötött kesztyűk helyett
most nem lópatát patkol 
rajtad egy köpcös-kovács...!
s hogy kozmetikusod a bőrbe-nőtt 
körmök helyett, csülkeidről nem igát-vonó szarut reszel!?

Mennyin múlott,
hogy a friss-tojást, nem te rántod 
ki tyúknak tojócsöve alól: tápláló reggelinek, 
tányér sarkához, tojás kobakját nem te veregeted, hanem 
hogy te légy az a buta tyúk,
aki hosszasan kotlik mészházas-fészekaljban; 
s dolgavégeztével, miután tested a gazda felhízlalja, 
nyakadon fenje meg éhséges kését?

Mennyin múlott,
hogy a mellkasodban lüktető,
must-patakot keringető szívkamra helyett, 
napnak sugarai táplálják zöldbe-szökkenő ereidet,
s hogy TE, az örök vándor, ki fűtve kóbor-vágytól,
csavargás helyett: fejed szirmot-bontva szótlanul – 
gondolatok nélkül – meredj, az 
imázsod imádattal illatoló, de bimbód tőben szakajtó:
kertészed szemébe..? 

Hát az mennyin múlott,
hogy férfiként avagy épp „Éva-ként”
a saját nemedhez vonzódj? –
alfahímként borostát csókolj? s nőként 
a "gyengébbik" nemnek bókolj? –
vagy hogy bőrödnek színe: 
fehéren, sárgán avagy épp feketén 
verődjék vissza a gyűlölet-pupillájába? 

És mit számít, hogy vallásod eredete 
zsidó, keresztény, vagy muszlim? 
és nem istenekben való? talán egy felmenőn, 
egy görbe hajszálon… ha múlott
és te, egy árva hajszál – nem több – miatt, esel
torkának, annak ki épp egy vonással különb:  –
de tán pont annyival, vagy többel – szebb s jobb és – 
bölcsebb is tenálad!?

Hát mennyin múlott, – úgy öszintén...
hogy most ne te légy az utálkozó,
hanem az, aki a gyűrött-gyűlölt ruhát, mindhalálig hordja!? 

(Mondd! mennyin – s főleg kin – múlik, 
hogy ne te légy az üldöző, hanem a szenvedő: 
az áldozat?)

1025
2020
L'ambrus

Gerelyhajításom margójára

Ma, vénülő fejemmel,
lementem gerelyezni: – én balga.
– mondván de jó lesz újra edzeni...

Nyakam, vállam, hátam,
egyik fájó pózból  
a másikba tekertem...
fittyet hányva a kattogó 
gerincemre, – vélhető gerincsérvemre
a lépésre sem igazán alkalmas 
lúdtalpamra, a letapadt, megkopott 
izületeimre, a mindenhol sajgó porcikákra stb...

Panaszkodjak? Hát nem fogok...

Jó ha fáj, jó ha fáj! – mondogattam 
magamnak: – Míg fáj legalább, érzem hogy élek!

És amíg hajításból-hajításba szökkentem:
az égbolt napfényesre nyalt tányérján, a csillagokba 
révedtem, számoltam belőlük számtalant,
és szökött ki számon szintúgy számtalan – 
szebbnél-szebb gondolat – köszönöm P. Sándor!
de csak folytattam... s mondogattam
magamban, egyre hangosabban:

Jó ha... fáj!
Jó ha... fáj!! 
Jó ha fáj!??

...és addig mondogattam, míg 
a végén már magam is elhittem:

Jó ha fáj!? - hát nem:
(Egy francos-francot jó ha fáj...)

1017
2020
L’ambrus

A lefejezett ország

/ Úgy látszik: félek. /

Van egy ország, minek
nevét nem mondhatom...;
és volt egy tanár, kinek
nevét kiáltanám, 
de nem „akarom”.

És van egy vallás...
– és még mennyi más... –
aminek nevét s bűneit sorolhatnám, 
de szintúgy: nem „akarom”...

...mert úgy tűnhet: – bolond vagyok:
elveszti fejét, az 
ki mondja, és elveszíti az 
ki büntet.

Úgy látszik..., félek...

Úgy látszik... ölni, 
embereket lefejezni, 
ma, és mindenkor: 
hatalom.

1027
2020
L’ambrus

Torockói jelenés

(Fotó: Kecskés Pál)

De nézzük a dolgok jó oldalát:

Torockón... – legalább
van...
kerti-krisztus!
Igaz: ledes. – de hát van: – és 
méretét elnézve sem törpe...

...és ha még nem szenvedett eleget 
a kereszten, hát most majd fog:
két csuda-szín zászlóval
hentereg, s vele dicsben 
úszik a pópa
akár egy lelkes steaua 
drukker – ki középső ujjal
jól bemutat neked értetlenkedő
„mogyorónak” s integetve: 
hirdeti, a büszke dák(o)k 
nagyhatalmi státuszát, 
hogy mi bezzeg Isten kiszemelt
(igaz) fura-hívei vagyunk, és – 
bizony mondom néktek, mi
kreatívan gondolkodunk:
mert nálunk nem csupán a hívőkben 
lapul – mélyen – Jézus fénye, hanem 
a legmélyebb sötétségben  
is giccsben ragyog...

Bezzeg nektek, anyátlan
furkó-magyaroknak, csak amolyan,
elnagyolt analóg jutott: –
vezeték nélküli... (Wood-GOD)
fából-, vagy kőből-faragott 
uratok van!

1022
2020
L’ambrus

Akár a nyálban is füröszthetném…

/ Fenyő László költő emlékére  /

Néha úgy tetszik, akár nyálban is 
füröszthetném ujjaim hegyét, – tinta helyett,
és a levegőbe kanyaríthatnám darabjaim, –
mint a padlás eldugott szegletében – titokban 
megbúvó beszívott karmester, ki maga előtt 
hadonászva komponálja művét: a lég-betűket.

Nem tűnnék sokkal bolondabbnak, – 
Ó, nem...
mint most: hogy virtuális króm-lapra,
egy holt-költő emlékének tisztelegve 
plasztik klaviatúrán gépelek.

Ennyi ma a líra,
ennyit ér a tiszta szó:
ennyit ér a lélek… 
ennyi most az izzadtság bére. 

Vagy talán tévedek?

...hogy  jó száz évvel elcsúsztam:
száz esztendeje kellett volna 
élnem: s csak buta tréfa, a sorstól,
hogy ebben a korban – érzelmekről – hebegek.

De a kesergés legalább 
megmaradt a régi: –
az mit sem változott:
minek írok s főleg
kinek, ha senki 
nincs aki olvassa?

De majd elrakom későbbre magamnak...
Vagy ajánlom egy rég elúszott lelki társnak:
üzenve, az élők halott világából: 
hogy most sápadtabb, és kufárabb az arcom, 
mint neked valaha volt kedves,
vágyott barátom…

... mert akár a nyálba is 
mártogathatnám ujjaim hegyét...
(a kutya sem nyalná le)


1022
2020
L’ambrus